A templomos rend titka
A római katolikusok legtitokzatosabb és egyben legtöbb legendával körül övezett szerzetes- illetve lovagrendjét a templomos rendet, Jeruzsálem első keresztény királyának (1100. november 11./december 25. [1] – 1118. április 2.), I. Balduin-nak (1058 – 1118) uralkodása folyamán hívták életre Jeruzsálemben. A megalakulásának időpontjával és indítékával, illetve a XIV. század elejént történt felszámolásuk utáni túlélésükkel kapcsolatosan, számos izgalmas elmélet látott már napvilágot. A renddel foglalkozó kutatók és írók véleménye eddig is megosztott volt és még napjainkban se néz ez a helyzet ki máshogy, annak megalakulásának évére nézve. A túlnyomó többség feltételezése szerint, Hugues de Payns (Payens, 1080 - 1136) vezetésével i.sz. 1118-ban, vagy 1119-ben [2] kilenc lovag alapította meg Jeruzsálemben a templomos lovagrendet ("ordo militae Christi"), ennek ellenére vannak akik amellett kardoskodnak, hogy a tényleges dátum valójában nem ismeretes. Az 1818-ban, Berlinben kiadott "Szabadkőműves Lexikon" szabadkőműves szerzője, Johann Christian Gädike (1763 – 1837) szerint a templomosok i.sz. 1115-ben alakultak meg [2].
Hugues de Payns származását úgyszintén homály fedi. Egyes vélemények azt hangoztatják, hogy a Szajna partjánál fekvő franciaországi Troyes város mellett látta meg a napvilágot, az utókor számára ismeretlen anya gyermekeként, feltételezhetően egy középnemesi családba születve. Vannak, akik rokoni kapcsolatot vélnek felfedezni Hugues de Payns és Hugo de Champagne gróf (+1126) között, mások viszont a Templomos Rend reguláját, szellemi programját, a "Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae"-t, Hugues de Payns kérésére megalkotó Clairvaux-i Bernáttal (1090 - 1153) hozzák rokonságba.
Szorosan ehhez a témakörhöz tartozik, hogy Jeruzsálemnek I. Balduin által történt elfoglalását követően jött létre a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend ("Ordo Equestris Sancti Sepulchri Hierosolymitani" - OESSH) az uralkodó akaratából. A rend tagjai némelyikének a rejtett titkokba történt beavatását Arnold, jeruzsálemi pátriárka végezte el i.sz. 1114-ben [3] az ünnepélyes fogadalomtételükkel párhuzamosan, melyben Szt. Ágoston (354 – 430) regulái szerinti életvitelre eskedtette fel őket.
Hugues de Payns és az említett nyolc másik lovag (ezek közül csak hétnek maradt fenn a neve az utókor számára: Godefroy de Saint-Omer, André de Montbard, Payen de Montdidier, Geoffroy Bissol, Gondemare, Archambault de Saint-Amand és Rolland) a rendjük alapításakor a Jeruzsálem ostroma folyamán komoly károkat szenvedett Szent Sír-templomban (amit Nagy Konstantin kezdett építtetni, majd a XII. század elején a keresztesek hoztak helyre) tették le ünnepélyes fogadalmukat, aminek keretében szegénységet, nőtlenséget, teljes titoktartást és feltétel nélküli engedelmességet fogadtak. Megalakulásuk indítéka úgymond a Palesztinába látogató keresztény zarándokok védelme volt, de ennek természetesen kilencen nem tehettek volna eredményesen eleget, sőt feltételezhetően nem is az volt tulajdonképpen a tényleges szándékuk, amire a templomos rendet kutatók némelyike igyekszik is rámutatni:
"Következő könyvünkben részletesen kifejtjük majd azt a tételt, hogy a templomosok valószínűleg egyáltalán nem törődtek a zarándokok védelmével, ehelyett idejüket azzal töltötték, hogy feltúrták a lerombolt templom talaját, kincseket, valószínűleg Salamon kincseit keresve (C. Knight & R. Lomas: The Hiram Key). Mások is hasonló következtetésre jutottak már előttünk: "Az igazi feladata az volt a kilenc lovagnak, hogy kutassa át a területet, melyet rájuk bíztak. A cél az volt, hogy a felszínre hozzanak olyan relikviákat és kéziratokat, amik a judaizmus és az ősi Egyiptom titkos tudását tartalmazzák, melyek közül néhány talán még Mózes koráig is visszavezet. (G. Delaforge: The Templar Tradition in the Age of Aquarius)"" [4]
"Egyfelől ugyanis semmi nem bizonyítja, hogy az alapító templomos lovagok valaha is tényleges védelmet nyújtottak volna a zarándokoknak, másrészt azonban hamar rájöttünk, hogy egyértelműen bizonyítható: a rend tagjai kiterjedt ásatásokat folytattak Heródes templomának romjai alatt. Nemsokára arra is rájöttünk, hogy számos más szerző is fenntartásokkal kezelte a templomosok eredeti célkitűzésére vonatkozó, általánosan elfogadott koncepciót, s minél többet vizsgálódtunk e tekintetben, annál több olyan elmélettel találkoztunk, amely a templomosok valódi indítékait taglalja. E szerzők egyike, Gaetan Delaforge francia történész a következőket írja: "A kilenc lovag tulajdonképpeni feladata az volt, hogy kutatásokat végezzenek ezen a területen, s megszerezzenek bizonyos ereklyéket és kéziratokat, amelyek a judaizmus, valamint az ókori Egyiptom titkos hagyományainak esszenciáját alkotják, s melyek közül néhány valószínűleg egészen Mózes koráig vezethető vissza."
Ugyanezt a kommentárt használta fel Graham Hancoch kutató és szerző, amikor amellett érvelt, hogy a templomos lovagok valóban mások voltak, mint akiknek vélték őket.
Akadtak olyan szerzők, akik szerint talán a templom elveszett kincseit, a Szent Grált vagy éppenséggel magát a frigyládát keresték. E feltételezések akár helytállóak is lehetnek, ám minket az jobban érdekelt, hogy mit találtak valójában, mint az, hogy eredetileg mit szerettek volna meglelni.” [5]
Az idézetekben említett francia történész, Gaetan Delaforge rátapintott némileg ugyan a lényegre, miszerint feltétlenül valamiféle titkos tudás megszerzésével és birtoklásával hozható kapcsolata a templomos rend, ami nemcsak az Ezsdrás által életre hívott legendabeli Mózes koráig, hanem egészen az ugyanilyen cipőben járó Ábrahám koráig vezethető vissza, mint látni fogjuk. A templomosok magától értetődően soha nem tudtak volna a zarándokok védelmére specializálódva olyan határtalan gazdagságra, befolyásra és földi hatalomra szert tenni, mint ami megalakulások után néhány évtizeddel már kimutatható volt. Ezt az alábbi idézet is méltóképpen szemlélteti:
"Ám 1252-ben, III. Henrik, Anglia királya szembeszállt a renddel és bizonyos birtokaik elkobzásával fenyegetőzött. "Ti, templomosok … olyan számos joggal és kiváltsággal rendelkeztek, hogy mérhetetlen vagyonotok elvakultan gőgössé és dölyfössé tesz benneteket. Amit oktalan módon adtak, azt a józan észre hallgatva vissza kell venni, amit meggondolatlanul átruháztak, azt megfontoltan vissza kell vonni." A rend mestere erre így válaszolt: "Mit mondtál te, ó Király? Távol álljon tőled, hogy ajkadról ily nem tetsző és oktalan szavak szóljanak. Míg igazságot gyakorolsz, addig megőrzöd trónodat. Ám ha azt megsérted, megszűnsz többé uralkodónak lenni." A modern gondolkodás számára nehezen érzékelhető ennek a kijelentésnek a súlyossága és merészsége, ugyanis a mester burkoltan olyan hatalom birtokosának képzeli rendjét és saját magát, amelyet még a pápaság sem mert nyíltan magáénak vallani. Nem kevesebbet sejtetett ezzel, mint azt, hogy hatalmában áll királyokat a hatalomtól megfosztani és trónra emelni." [6]
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon mi lehetett az oka annak, aminek következtében az angol templomosok nagypriorja, Adelard ilyen merész és magabiztosan beképzelt stílusban léphetett fel Anglia királyával szemben, akinek a fenti véleményével kapcsolatosan tulajdonképpen igazat kellene adnia az embernek? Ennek nagy valószínűséggel több indítéka is volt, de ezek közül is a legfontosabb az kellett legyen, ami lehetővé tette a rend számára a példátlan hatalmukat és meggazdagodásukat annak ellenére, hogy megalakulásukkor úgymond a "szegénységre" is fogadalmat esküdtek… A templomosok pecsétjét egyetlen lovon ülő két lovag domborműve díszíti, körülöttük pedig az alábbi felirat olvasható: "SIGILLUM MILITUM CHRISTI" ("Krisztus katonáinak pecsétje"), ezzel is a rend szegénységi fogadalmára utalva:
[7]
A XIV. századbeli vádlóik a rend homoszexualitás felé hajlását is felfedezni vélték ezen szimbólumban, mivelhogy abban az időben még elképzelhetetlen lett volna, hogy két heteroszexuális férfi ilyen pózban legyen ábrázolva. A rend szabályai tiltották a lovagok számára a testi, nemi kapcsolatot a másik nemmel, ellenben a homoszexualitást nem [8], amit a rend feloszlatását követő vallatásuk folyamán 140 lovag közül 137 el is ismert.
A templomosokat megalakulásuktól kezde rejtélyes titkok, misztériumok birtoklásával hozták kapcsolatba [9], melyek értelemszerűen az ősi asztrológiától és kozmikus ismeretektől elválaszthatatlanok kellett legyenek. A templomos rendet alapító kilencedik lovag, akinek úgymond nem maradt fenn a neve az utókor számára, gyaníthatóan az i.sz. 1114-ben Jeruzsálembe utazó, és egy éven át ott tartózkodó Hugo de Champagne grófja [10] volt. Több forrás is utal arra, hogy a rend 1114-ben már létezett [10], amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy azt éppen 1114-ben hívták életre az alapító lovagok, ugyanis ezt az évet kifejezetten fontos kozmikus események jellemezték. A Troyes városában székelő Champagne grófjának udvarában jól menő, ezotérikus és kabbalista tradíciókat ápoló iskola működött [11], ami sejthetően azonos volt azzal a Talmud-iskolával (jesivával), amit a középkor leghíresebb T`nákh és Talmud szaktekintélye, Rási (Slomo ben Jichak rabbi; 1040 – 1105) vezetett. Szinte kizárt dolog, hogy Champagne grófja ne tanúsított volna érdeklődést ezen dolgok iránt, annál is inkább, mivel joggal feltételezhető, hogy a gróf és a templomos rendet megalapító többi nyolc lovag is származásukat tekintve az úgy nevezett "Rex Deus" családok sarjai voltak, akiknek ősei egykor Izrelből vándoroltak be Európába és Franciaországba. Jeruzsálem iránti vonzódásuk is alátámasztani látszik ezt a koncepciót. A "Rex Deus" családokról behatóbban Christopher Knight és Robert Lomas "A második Messiás" című könyvükben számolnak be részletesen:
"A túlélők csoportja magát Rex Deusnak, Isten királyainak nevezte. Túlélték a zsidóüldözéseket is, mert látszólag felvették azon országok vallási szokásait, melyben éltek, ám hitüket csak az egyetlen igaz Isten felé fejezték ki. Hitték, hogy bennük öröklődik a két Messiás, Dávid és Áron vérvonala, s ebből a vérből kerül majd ki az a megváltó is, aki létrehozza Isten királyságát a Földön. Ez tehát a francia férfi története, ki magát Rex Deus családból származónak vallotta. Azt parancsolták neki, hogy ezt a tudást választott fiára örökítse át, ha majd eléri a huszonegyedik évét; ám magtalan, így nem teheti meg azt, amire az apja kérte." (112. old.)
"A Rex Deus családok álltak a keresztes háborúk előterében." (114. old.)
"Tehát Jeruzsálem Kr. u. 70-i bukását követően a jeruzsálemi egyház tagjainak egy csoportja megszökött a mészárlás elől, és Alexandriába menekült. Ez lett sok szempontból a zsidóság második központja. Itt a kis csoport tagjai felmérték helyzetüket, és úgy ítélték meg, jobban teszik, ha Görögországba költöznek. Innen aztán szétszéledtek Európa városaiba. Felvették új otthonuk hitét, beolvadtak a közösségbe is. Olyan neveket vettek fel, mely nem cseng idegenül e tájakon. Nagyon intelligens emberek voltak, hisz korábban ők alkották a zsidóság elitjét, arisztokráciáját. Ahogy telt az idő, generációk váltották egymást, az emberek elfeledték, honnan is származnak ezek a családok, de ők apáról a választott nagykorú fiúra örökítették a tudást. A tudást, mely magába foglalta a Rex Deus eredetét és a templom titkát. Az idők folyamán az egyes családok elvesztették kapcsolataikat egymással, ám a kiválasztott fiúk tudták, hogy léteznek más Rex Deus famíliák, és azt is tudták, melyek azok és hol találhatók. 1095-ben ezen családok nagy része már szinte teljesen kereszténynek vallotta magát, ám volt legalább egy fiú mndenütt, aki ismerte mélyre nyúló zsidó gyökereit. Vitán felül áll, hogy szuperkeresztényeknek tekintették magukat, kiválasztottaknak, akik birtokolják a legnagyobb titkot a Nap alatt. Egy titkos elit voltak ők: "Isten királyai"." (115. old.) [12]
Christopher Knight és Robert Lomas elmélete a "Rex Deus" családokra vonatkozóan minden további nélkül elfogadható, hiszen az úgy nevezett "galut" (görögül "diaszpóra"), azaz a "szétszóratás" közismert történelmi tény, amit már az Ezsdrás által megalkotott vallási program is tartalmazott:
"Ha tehát hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek. Ezeket a szavakat adta tudtára Izrael fiainak." (Mózes II. 19,5-6) [13]
"Az Úr szétszór titeket a népek közé, és csak kevesen maradnak meg a népek között, ahová az Úr visz benneteket. Ott majd emberi kéz faragta fa- vagy kőbálványokat fogtok szolgálni, amelyek se nem látnak, se nemhallanak, nem is esznek, nem is éreznek. Ott majd újra keresed az Urat, a te Istenedet, és meg is találod, ha szíved s lelked mélyéből vágyódsz utána. Szorongatásodban, amikor beteljesednek e szavak, az utolsó napon, akkor majd megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez és hallgatsz szavára. Mert az Úr, a te Istened könyörületes Isten, nem hagy el és nem pusztít el, nem feledkezik meg a szövetségéről, amelyet atyáiddal esküvel kötött." (Mózes V. 4,27-31) [13]
"Az Úr, a te Istened megáld téged, amint ígérte, úgyhogy minden népnek kölcsönözhetsz, neked azonban nem kell kölcsönt kérned, így számos népen uralkodhatsz, ők azonban nem uralkodhatnak rajtad." (Mózes V. 15,6) [13]
"Kapuid állandóan legyenek nyitva, ne legyenek zárva se éjjel, se nappal, hogy elhozhassák a népek gazdagságát, és királyaikat eléd vezethessék. De azok a népek és országok, amelyek nem szolgálnak téged, elpusztulnak, azok a népek egészen kipusztulnak." (Izajás 60,11-12) [13]
"Benneteket meg az Úr papjainak hívnak, és így neveznek: Istenünk szolgái. A nemzetek gazdagságát élvezitek majd, és kincseikkel ékesíthetitek magatokat." (Izajás 61,6) [13]
"Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön." (Jelenések könyve 5,10) [13]
Figyelemre méltók még ezzel kapcsolatosan a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható, Sípos Erzsébetnek a "Titkos társaságok – vallások kialakulása" című tanulmányában található alábbi gondolatok:
"A római-zsidó háború Kr. u. 66-tól 70-ig tartott, Josephus Flavius szerint 1356460 zsidó lelte halálát a háborúban. A főpapság és arisztokrácia egy része viszont nem várta meg, hogy áldozattá váljon, még időben elmenekült, főleg Nyugat-Európa tengerpart-menti országaiban találtak új otthonra. Sokáig jó katolikusokként, csendben meghúzták magukat, de idővel tekintélyre, egyre nagyobb vagyonra tettek szert, hangzatos neveket vettek fel, arisztokratákkal házasodtak, és megalapították Nyugat-Európa vezető dinasztiáit. Így tettek a Hrolf More család tagja is, St. Clair-re változtatva nevüket. Továbbá így emelkedtek rangra Champagne grófjai, Gizor lordjai, Payen lordjai, Fontaine grófjai, Anjou grófjai, a Bouillon család, akik Jézus-i örökségüket a Meroving királyokon keresztül nyerték, továbbá a Briennek, Joinvillek, Chaumont, Toulous, Narbonne grófjai, a Habsburgok és mások. Felvették a "Rex Deus" címet, megajándékozták magukat az egykori pap-királyok méltóságával. Ezen családok tagjai és leszármazottai lettek a szabadkőműves páholyok nagymesterei (Gardner). Fontos megjegyeznünk, hogy a menekülők annak idején a Mózes-i törvények mellett az ősi, Hénoch-i, Melkizedek-i asztrálmitológiára épülő vallási örökséget, valamint a nazarénus vallási tanokat is magukkal vitték (Jakab, mint említettük ennek a vallásnak volt püspöke). Szilárd, tiszta és nemes célkitűzésük az ősi szakrális-kultikus hagyományokra épülő "titkos" tudás megőrzése volt. A szabadkőműves tevékenység évszázadok keresztül erre irányult, ezt szolgálta. Kr. u. 1071-ben a szeldzsuk-törökök feldúlták, kirabolták Jeruzsálemet. II. Orbán pápa és a Rex Deus családok tagjai aggódva figyelték az eseményeket . A pápa hadba szólította Európa uralkodóit "a Szent Sír felszabadítására". Bouillon Gottfried lovag, Alsó-Lotharingia hercege állt a sereg élére, és 1099-ben győzelmet aratott a muszlimok fölött (ez volt a keresztesek legnagyobb győzelme, bár még volt nyolcadik hadjárat is)." [14]
Az évszázadok során gyakran az is előfordult, hogy a "Rex Deus" családokból kikerült keresztény uralkodók illetve pápák hatalmi harcba keveredtek egymással, mivelhogy voltak időszakok, mikor a pápák egyre több földi hatalomra szándékoztak szert tenni megfeledkezve arról, hogy számukra a lelkek feletti hatalom volt fenntartva... A katolikus egyház ("Ecclesia Catholica") mibenlétének tudatában és az i.sz. 1114. évi kozmikus események ismeretében szövetkezhettek a "Rex Deus“ családokból származó templomos rend megalapítói i.sz. 1114-ben, akiknek több mint valószínű, hogy egyáltalán nem a Jeruzsálembe zarándokló keresztények védelme volt a tényleges célja, ahogy már erre korábban is utalás történt, hanem sokkal inkább az ószövetségi tervek megvalósítása, aminek a vallási elképzelések értelmében természetesen Jeruzsálem kellett volna a centruma legyen. A templomos rend is kifejezetten Jeruzsálemre koncentrálódott [15], de persze nem az ott, 1089 évvel korábban bekövetkezett Jézus kínhalálának okából. A felszámolásukat követő kínvallatásuk folyamán derült fény arra, hogy ők a hús-vér názáreti Jézus istenségéről szóló, Pál által a világ népei számára kreált és rájuk erőltetett dogmát [16] szertartásaikban következetesen ignorálták és elutasították.
A templomos rend i.sz. 1114-ben történt megalakulására utalt az "Ordo Militiae Christi Templi Hierosolymitani" (OMCTH/OSMTH - "Rittern Christi vom Tempel zu Jerusalem") nagypriorja, Werner Rind, a Fröndenbergben (Nordrhein-Westfalen, Kreis Unna), 2004. április 23-tól (péntek estétől) április 25-ig (vasárnap délig) megtartott szimpózium folyamán, ugyanis a rend kezdetétől napjainkig, azaz 1114-től 2004-ig tartó történetéről tartott 40 fő számára egy előadást [17].
I.sz. 1114-ben a Sziklamecsetben található szikla (arabul: sachra; a feltételezett Ábrahám-féle emberáldozat kísérlet sziklája, amelyről úgymond Mohamed a mesebeli isteni paripájának, Burák-nak hátán az égbe emelkedett "éjszakai utazása" alkalmával) fölé egy új oltárt építettek [18]. Ez se lehetett természetesen véletlen, hogy éppen ebben az évben tették ezt, hiszen Jeruzsálem már 15 éve a keresztesek kezén volt, tehát megtehették volna ezt akár évekkel korábban is.
Vannak akik úgy gondolják, hogy a templomosok Jeruzsálemben ásatásokat végeztek abból a célból, hogy Salamon király kincseire bukkanhassanak. Attól függetlenül, hogy a Salamon-féle templom több mint valószínű, hogy soha nem létezett, sőt a királynak tulajdonított kincsek sem, ennek dacára persze a teplomosok kutathattak ezek után, de szinte biztosra vehetően eredménytelenül. A rend alapító tagjai által birtokolt "kincs", ami megnyitotta előttük az elképzelhetetlen méreteket öltő felemelkedésüket, a XII. század elején nemcsak a templomos rendet tette a legbefolyásosabb renddé, hanem vele párhuzamosan a cisterci rendet is. A templomosok a "valódi kereszt" birtokosainak tartották magukat [19], de természetesen itt nem egy fából összetákolt keresztre, vagy annak darabjaira kell gondolni. Ez lehetett a példa nélküli felemelkedésük egyik oka.
Miután Hugo de Champagne gróf földet ajándékozott a cisterci rendnek, Clairvaux-i Bernát i.sz. 1115-ben megalapította ott a Clairvaux-i apátságot, aminek az apátja lett. Bernát i.sz. 1112-ben lépett be a cisterci rendbe harminc rokonával egyetemben. A templomos rendet alapító egyik lovagnak, André de Montbard-nak volt az unokaöccse [20]. Ezek ismeretében jobban átlátható, hogy a későbbiekben a templomosok számára tulajdonképpen miért vállalt és játszott szellemi támogatói szerepet Clairvaux-i Bernát.
Az i.sz. 1114. évvel kapcsolatosan említett fontos kozmikus történések egyaránt a Schemhamphoras kozmikus forrásai voltak, melyekről esetleg Hugo de Champagne gróf (feltehetőleg a Troyes-ban működő, Rási által irányított jesivájából értesülhetet) világosíthatta fel Hugues de Payns-t (aki i.sz. 1101-ben a Rosslin-i keresztes lovagnak, Henri Clair-nak az unokahúgát vette feleségül), vagy pedig a gróf és a templomosok jövendőbeli első nagymestere a korábbi "szentföldi" tartózkodásuk folyamán szerezhettek ezekről a féltve őrzött kozmikus titkokról tudomást. A titok forrásával kapcsolatosan a szabadkőműves Lionel Fanthorpe (1935 -) és felesége, Patricia egy másik fajta teóriával rukkoltak elő, ugyanis azt feltételezik, hogy Clairvaux-i Bernát édesapja, aki rész vett az első keresztes hadjáratban, tudomást szerzhetett a "Végzet Lándzsájának", "Gaius Cassius Longinus lándzsájának" titkáról, ami úgymond a Názáreti Jézus halálával hozható kapcsolatba (János evangélium 19,33-34) és ezen titkot feltételezhetően átadta fiának, Bernátnak:
"Bernát 1091-ben született a burgundiai Fontaines városban, Dijon közelében. Atyja, a Sorus néven is ismert Tescelin Sorrel, egy burgundi lovag volt, aki egyes történészek szerint az első keresztes háború (1096 – 1099) során vesztette életét. Egyéb források azt is megerősítik, hogy vallásos életre tért, és követte fiát egy kolostorba. Ha a teóriákat egybevegyítjük – és feltételezhető, hogy Tescelin túlélte az első keresztes hadjáratot, mielőtt belépett Bernát rendjébe -, felmerül a kérdés, hogy mire bukkant rá a Szentföldön, és mit adott át ebből a fiának, mielőtt a halál elragadta.
A vita kedéért feltételezve, hogy Tescelin átvészelte az első keresztes hadjáratot, és ott, a Közép-Keleten rábukkant valami különös, ezotérikus tudásra, amelyet azután visszahozott magával Fontaines-be, vajon mennyit oszthatott meg a különös információkból eszes, ifjú fiával, Bernáttal?" (53. old.)
"Vajon mennyit tudott Tescelin, a keresztes lovag a lándzsáról? Igen valószínű, hogy jelen volt Antiochia ostrománál, mikor az ereklye előkerült. Lehetséges, hogy a lánzsa azon különös és titokzatos tárgyak közé tartozott, amelyek után a XII. századi templomos lovagok kutattak Jeruzsálemben, Salamon templomának közelében?" (55. old.) [21]
Fanthorpe házaspár a templomosoknál magas tisztséget töltött be [21], ezért pontosan tisztában kellett legyenek azzal, amit ők Bernát apjával kapcsolatosan "ezotérikus tudás"-ként említettek meg. Christopher Knight és Robert Lomas "A második Messiás" című munkájukban szintén arról írnak, hogy a templomosok Jézussal kapcsolatos titkot fedeztek fel [22]. Lássuk tehát, hogy miféle "ezotérikus tudás", illetve titok jöhet itt szóba. Az i.sz. 1114. évnek márciusában a tavaszi első telihold (Nap-Hold oppozíció), amely a zsidók Peszách ünnepét jelezte, egy ugyanolyan felépítésű T-kereszthez kötődöt (kivéve a Neptunusz és Plútó égitesteket, melyek nem alkotórészei a Schemhamphoras kozmikus forrásainak), mint amihez 1089 évvel korábban a Názáreri Jézus keresztre feszítését időzítette a Szanhedrin:
25.04.01. 22:19 UT +2.00 Jeruzsálem, vasárnap (3785.Nisan 14/15. - Peszách ünnepe!)
Nap-Mars-Szaturnusz konjunkció:9,8°/10,8°/4°Kos;-Hold oppozíció:9,8°Mérleg;-Uránusz quadrat:9,7°Rák;-Neptunusz-Plútó oppozíció:12,9°/9°Bak (6,8°/8,9°)
1114.03.23. 06:13 UT +2.00 Jeruzsálem, hétfő (4874. niszán 14. - Peszách ünnepének előkészületi napja)
Nap-Mars-Szaturnusz konjunkció:8,4°/14,1°/7,2°Kos;-Hold oppozíció:8,4°Mérleg;-Uránusz quadrat: 8,8°Rák (6.9°)
Ugyanez a felépítésű T-kereszt szintén kialakult az Ábrahám-féle emberáldozat kísérletének és a sínai szövetségkötés évében is:
1810.12.01. 13:54 UT +2.00 Jeruzsálem, hétfő
Nap-Mars-Szaturnusz konjunkció:24,6°/24,4°Skorpió/0,4°Nyilas;-Hold oppozíció:4,6°Bika;-Uránusz quadrat:26°Oroszlán (6°)
-1335.01.09. 00:43 UT +2.00 Jeruzsálem, szerda
Nap-Merkúr-Mars-Szaturnusz konjunkció:7,6°/7,1°/3,5°/9,9°Bak;-Hold oppozíció:7,6°Rák;-Uránusz quadrat:10,7°Kos (7,2°)
És hogy az i.sz. 1114. év közvetlenül kapcsolatba hozható az említett két ószövetségi eseménnyel és az ebben a fejezetben tárgyalt kozmikus keresztekkel is, azt az alábbi ekvivalens felépítésű kozmikus kereszt egyértelműen bizonyítja:
1114.12.29. 02:46 UT +2.00 Jeruzsálem, kedd
Nap-Hold konjunkció:13,9°Bak;-Uránusz oppozíció:15,5°Rák;-Mars quadrat:10,1°Mérleg;-Szaturnusz oppozíció:10,9°Kos (5,4°)
Szóba jöhettek-e vajon ennél jelentősebb ezotérikus titkok akkoriban, amire a templomosok feltételezhetően i.sz. 1114-ben, vagy már korábban rájöttek? A válasz egyértelműen és tömören megfogalmazva: kizárt dolog! A "bölcsek kövének" ("lapis philosophorum"-nak) rejtélye ez, aminek birtoklására rengeteg, misztériumok ismeretére szomjazó beavatatlan vágyakozott hosszú évszázadokon keresztül. Egyesek akár vagyonokat is képesek lettek volna felajánlani ezen kozmikus tudás elsajátítása érdekében.
Napjaink templomosai tehát nem ok nélkül viselik kezükön az "illuminátus piramist" ábrázoló gyűrűt, amely jelképet már 1933-ban feltetetett az egydolláros bankjegyre az USA 32. fokon beavatott szabadkőműves államelnöke, Franklin Delano Roosevelt (1882 – 1945).
Hugues de Payns kérésére a Clairvaux-i Bernát által megalkotott írás ("A templomos lovagokhoz: az új lovasság dicsérete" - "Liber ad Milites Templi de laude novae Militiae") első fejezetében, Krisztus keresztjének ellenségeivel szembeni harc fontosságára figyelmeztet, azaz a bűn és a halál kozmikus forrásának védelmére és tiszteletére ösztönöz:
"Securi igitur procedite, milites, & intrepido animo inimicos crucis Christi propellite, certi quia neque mors neque vita poterit vos separare à charitate Dei, quæ est in Christo Jesu: Illud sanè vobiscum in omni periculo replicantes: Siue viuimus, siue morimur, Domini sumus." (391.) [23]
A harmadik fejezetben azt hangsúlyozza, hogy Krisztus lovagjainak dicsőség Krisztusért szenvedniük, vagy akár meghalniuk:
"At verò Christi milites securi præliantur prælia Domini sui, nequaquam metuentes aut de hostium cæde peccatum, aut de sua nece periculum: quandoquidem mors pro Christo vel ferenda, vel inferenda, & nihil habeat criminis, & plurimum gloriæ mereatur." (393.) [23]
Úgyszintén dicsőség a nem keresztények lemészárlása, mivelhogy a pogányok megölése azonos a bűn felszámolásával:
"Dei etenim minister est ad vindictam malefactorum, laudem verò bonorum. Sanè cum occidit malefactorem, non homicida, sed, (vt ita dixerim) malicida, & planè Christi vindex in his qui malè agunt, & defensor Christianorum reputatur. Cùm autem occiditur ipse, non periisse, sed peruenisse cognoscitur. Mors ergo quam irrogat, Christi est lucrum: quam excipit, suum. In morte pagani Christianus gloriatur, quia Christus glorificatur: In morte Christiani regis liberalitas aperitur, cùm miles remuneranduseducitur. Porrò super illo lætabitur iustus cùm viderit vindictam: de isto dicet homo: Si vtique est fructus iusto: vtique est Deus iudicans eos in terra. Non quidem vel pagani necandi essent, si quo modo aliter possent à nimia infestatione seu oppressione fidelium cohiberi. Nunc autem melius est vt occidantur, quàm certè relinquatur virga peccatorum super sortem iustorum: ne forte extendant iusti ad iniquitatem manus suas." (393-394.) [23]
Bernát szerint Krisztus lovagjainak kellene megvalósítaniuk az Ézsaiás 60,16-ban és 66,13-ban írtakat, azaz "A nemzetek tejét szívod majd, és a királyok gazdagsága táplál." [13], illetve "Mert a fiú, akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket. [Jeruzsálemben leltek vigasztalást.]" [13]:
"Ponam te in superbiam seculorum, gaudium in generatione & generationem, & suges lac gentium, & mammillâ regum lactaberis. Et item: Sicut mater consolatur filios suos, ita & ego consolabor vos, & in Ierusalem consolabimini." (395.) [23]
A negyedik fejezetben Krisztus lovagjait ápolatlannak festi le, de igazi izraelitáknak és az Úr kiválasztott seregének, akik és az Úr (JHVH) ellenségeire, akiket birkáknak tekintenek, keményen lecsapnak:
"„Nunquam compti, rarò loti, magis autem neglecto crine hispidi, puluere fœdi: lorica & caumate fusci." (397.)
"Veri profectò Israëlitæ procedunt ad bella pacifici. At verò vbi ventum fuerit ad certamen, tum demum pristina lenitate postposita, tanquam si dicerent: Nonne qui oderunt te Domine oderam, & super inimicos tuos tabescebam? irruunt in aduersarios, hostes velut oues reputant; nequaquam etsi paucissimi, vel sæuam barbariem, vel numerosam multitudinem formidantes." (397.)
"Tales sibi elegit Deus & collegit à finibus terræ ministros ex fortissimis Israeël, qui veri lectulum Salomonis, sacrum scilicet sepulcrum, vigilanter fidelitèrque custodiant, omnes tenentes gladios, & ad bella doctissimi." (398.) [23]
A rend megalakulását követő 14. évben, tehát i.sz. 1128-ban II. Honoriusz (1060 – 1130) pápa (1124 – 1130) a franciaországi Troyes-ben (Champagne grófjának székhelyén) megtartott zsinaton, aminek szellemi irányítója Bernát volt, a templomos rendet hivatalosan is elismerte, Hugues de Payns-nak pedig a nagymesteri címet adományozta. Tagjainak a szabályzatuk értelmében a hajukat le kellett vágatniuk, de szakállukat viszont nem volt szabad. Fehér köpenyt voltak kötelesek viselni a megkülönböztetésük érdekében. A zsinaton jelen volt Hugues de Payns és André de Montbard (Bernát nagybátyja) is.
II. Vince (1088 - 1143) pápa (1130 - 1143) az 1139.03.29-én kiadott "Omne datum optimum" nevezetű bullájában "Krisztus katonáinak" titulálta őket, kiket teljes mértékben mentesített a világi és egyházi hatalmakkal szembeni alárendeltség alól, és attól kezdve kizárólagosan csak a pápának tartoztak engedelmességgel és elszámolással. III. Jenő (+1153) pápa (1145 - 1153) utasítására az i.sz. 1147-ben Párizsban tartott zsinaton hozott döntés következményeként egy vörös keresztet viseltek ettől kezdve a fehér köpenyükön, a szívük tájékán zászlójuk egyik fele függőlegesen fehér, másik pedig fekete színű volt:
[24]
[25]
Annak ellenére, hogy a keresztények számára tiltott volt a kamatkölcsönök általi haszonszerzés (ellentétben az ószövetségi etikai előírásokkal: Mózes V. 15,6; 23,21; 28, 12-13; 28,15/28,43-45), mégis a rend hatalmas vagyonra tett szert részben ennek praktizálása eredményeként. Aránylag rövid idő leforgása alatt egy internacionalista politikai és gazdasági hatalommá nőtte ki magát, ami későbbiekben saját hadsereggel, tengeri flottával, rendőrséggel, bírósággal és bankrendszerrel is rendelkezett, azaz állam volt az államokban. Az európai uralkodók és nemzetek eladósodtak feléjük, ennek következtében, közel másfél évszázados tevékenységük eredményeként magukhoz ragadták az európai országok pénzügyi ellenőrzését. Nem véletlenül engedhette meg magának 1252-ben a templomosok angol nagypriorja, Adelard azt a magabiztos és fennhéjázó stílust III. Henrich (1207 – 1272) angol királlyal (1216 – 1272) szemben, ami már korábban közzé lett adva [6]. A magyarázatok szerint nem a rend tagjai gazdagodtak meg mérhetetlenül, hanem maga a rend, amibe a többségükben nemeseknek számító "Rex Deus" családokból származó tagok bevitték a vagyonukat.
Nemcsak az angol király szemében játszotta a szálka szerepét a templomos rend és annak konzekvensen vagyonharácsoló és földi hatalomra törő tevékenysége és szerepe, hanem fél évszázaddal később IV. Fülöp (Szép Fülöp; 1268 – 1314) francia király (1285 – 1314) szemében is, aki i.sz. 1307-ben pontott tett a rend folyamatosan felfelé ívelő karrierjére. Ezt megelőzően 1306-ban kiutasította a zsidókat Franciaországból [26] (Angliában 16 évvel korábban ugyanezt tette I. Eduard (1239 – 1307) angol király (1272 – 1307) i.sz. 1290-ben [27]), három évvel azelőtt pedig megadóztatta a katolikus egyházat, amire reakció gyanánt VIII. Bonifác (1235 – 1303) pápa (1294 – 1303) kiátkozta őt az egyházból. Négy évre rá, tehát 1307-ben, V. Kelemen (1264 – 1314) pápasága (1305 – 1314) idején a templomos rend felszámolására szánta el magát a francia király. 1307. szeptember 14-én az összes tartomány királyi hivatalnokainak titkos utasítást adott, ami értelmében 1307.10.13-án (az "International Freimaurer Lexikon" - "Nemzetközi Szabadkőműves Lexikon" szerint 1307. május 13-án [28]), egy pénteki napon a Franciaország területén tartózkodó templomosokat őrizetbe vették, ingó és ingatlan vagyonukat pedig elkobozták, melyek aztán a johannita rend (a mai Máltai Lovagrend) tulajdonába mentek át, tehát nem a király tette rá a kezét, ami kizárja azt a feltételezést, miszerint, a templomosok vagyonára fájt volna a foga... A péntek 13-át azóta tartják egyesek szerencsétlen napnak, ami idővel aztán babonás hiedelemmé nőtte ki magát. Feltétlenül figyelemre méltó az a tény, hogy 1307.10.27-én, szintén egy pénteki napon a Schemhamphoras-nak az alábbi kozmikus forrása volt látható a zodiákusban, amihez még a Neptunusz bolygó is csatlakozott, felsorakozva a Nap mögött:
1307.10.27. 09:25 UT (péntek)
Nap-Hold-Szaturnusz-Uránusz-Neptunusz konjunkció:11,3°/11,3°/15,7°/12,6°/12,8°Skorpió;-Mars quadrat:6,9°Vízöntő (8,8°)
(gyűrűs napfogyatkozás)
A templomosok akkori nagymestere Jacob de Molay (1240 – 1314) volt:
[29]
A rendet 1312.03.22-én hivatalosan is feloszlatta V. Kelemen pápa a franciaországi Vienne-ben megtartott zsinaton, őt pedig 1314. márciusában Párizsban, máglyán megégették [30], miután az életfogytiglani börtönbüntetésének kihirdetésekor visszavonta a korábbi beismerő vallomását abból a célból, hogy a tömegeket az ártatlanságáról próbálja meggyőzni:
[31]
Molay és rendjével szemben felhozott vádpontok egyike az volt, hogy egy bizonyos Baphomet-et imádtak, akit/amit a keresztény kabbalista és okkultista Eliphas Levi (eredeti neve Alphonse Louis Constant; 1810-1875) az alábbi módon ábrázolt könyvében:
[32]
Mivelhogy a képen látható kecskefejű és lábú figura a homlokán a pentagrammát viseli, ami valójában a Schemhamphoras, azaz "Isten 72 szelleme" kozmikus forrásainak a jelképe, ebből adódóan Baphomet több mint valószínű, hogy az ószövetségi JHVH-ra kell utaljon, aki/ami nemcsak a rossznak, hanem a jónak is a szellemi forrása.
A templomosok köztudottan a "Napbaöltözött Asszony", azaz a "Fekete Madonna" tiszteletükről voltak ismertek, mint ahogy II. János Pál (1920 - 2005) és XVI. Benedek (1927 -) pápa, illetve a jezsuita Ferenc (1936 -) pápa is egyaránt. A templomos rend ennek jegyében építette a gyönyörű, "Notre Dame" ("Mi Asszonyunk") nevezetű katedrálisait is, melyek többsége az 1999.08.11-én Franciaországon áthaladt teljes napfogyatkozás árnyékának centruma mentén helyezkednek el, feltételezhetően készakarva:
Ennek, a misztériumok szempontjából nagyon fontos teljes napfogyatkozás árnyékának centruma a franciaországi Dozule-nél érte el Európát, és Straßburg környékén Németországot. A cisterci rendre szintén a "Fekete Madonna" hódolat volt jellemző, sőt a misztikus Clairvaux-i Bernát kiemelten a Mária (Jézus anyja) és a "Fekete Madonna" (akit Bernát a "Mennyek királynőjeként" emlegetett) tiszteletéről volt híres, aminek következtében "Doctor marianus"-nak is nevezik. A legendák szerint a "Napbaöltözött Asszony" saját emlőjéből táplálta Bernátot [33], mely erotikus epizód érthető módon a képzőművészeket is megihlette:
[34]
[35]
[36]
Néhány más szenttel is megtörtént ez úgymond, de persze kizárólagosan csak férfiakkal…Ezt természetesen nem egy valóságos eseményként kell elképzelni és elkönyvelni, hanem Bernát misztikus felfedezéseként, élményeként, ami biztosra vehetően asztrológiai háttérrel kellett rendelkezzen. Többek között a jezsuita rend (Jézus Társasága – Societas Jesu) megalapítójának, Loyolai Ignácnak (1491 – 1556) szintén a "Fekete Madonna" általi misztikus impresszióban volt része, amivel egy későbbi fejezet foglalkozik behatóbban.
Harald Schwillus (1962 -) Halle-i egyetemen tevékenykedő professzor "Liebesmystik als Chance und Herausforderung – Wirkungen von Person und Spiritualität Bernhards von Clairvaux" című könyvében olvasható alábbi idézet értelmében a legrégibb írásos utalás a XIV. század eleje tájáról származik, nevezetesen, hogy a Cîteaux-i ciszterci apát, Etienne (németül: Stephan, magyarul: István) Harding (1059 - 1134) utasítására a 24. életévében lévő szerzetesjelöltnek, Bernátnak egy prédikációt kellett tartania Châlon városának püspöke jelenlétében. Bernát az esetleges blamázstól való félelmében a Châtillon-sur-Seine-ben található St-Vorles nevezetű templom altemplomában, a mai "Szent Bernát kápolnában" található festményen ábrázolt "Fekete Madonnát" hívta segítségül ("Monstra te esse Matrem" [33] S. 34, azaz "Mutasd meg, hogy anya vagy"), aki erre reagálva emlőjéből három csepp anyatejet spriccelt Bernát szájába, ami által az ifjú szerzetesjelölt teológiai és isteni tudással, valamint kíváló prédikációs készséggel lett felruházva:
"Das Lactatio-Wunder ist weder in den Bernhard-Viten noch in den Legenden oder in der Mirakelliteratur überliefert. Der älteste Texthinweis findet sich in einer altfranzösischen Quelle aus dem ersten Drittel des 14. Jahrhunderts. Danach sollte Bernhard auf Anweisung des Abtes von Citeaux, Stephan Harding, vor dem Bischof von Châlon predigen. Aus Angst zu versagen, rief Bernhard Maria an. Diese reichte ihm ihre heilige Brust und verlieh ihm auf diese Weise göttliches Wissen, das Bernhard in seiner Predigt vor dem Bischof bestärkte und ihn zu einem außerordentlichen Prediger werden ließ. Die Lactatio ist hier symbolisch zu verstehen als Eingießung theologischen Wissens und göttlicher Weisheit." (Harald Schwillus: Liebesmystik als Chance... S. 32) [33]
Bernát tehát a 24. életévében, azaz i.sz. 1114-ben lett teológiai és isteni tudással felvértezve, ami szinte biztosra vehető, hogy nem az említett festményen látható "Fekete Madonna" melléből kispiccelő három csepp anyatej mesés legendájának tudható be, hanem sokkal inkább annak, hogy tudomására juthatott az Ó- és Újszövetséggel kapcsolatos kozmikus jellegű misztériumoknak a templomosok általi felfedezése és azok lényege, amiről a nagybátyjától, André de Montbard-tól, vagy pedig direkt Hugues de Payns-tól is értesülhetett. Ez megtörténhetett már akár azt megelőzően is, mielőtt i.sz. 1112-ben harminc rokonával belépett a Cisterci Rendbe. A templomosok számára készített "Az új lovasság dicsérete" című lelkesítő írásában a hitetlenek meggondolás nélküli lemészárlására serkentett, ellenben határozott fellépést tanúsított két évtizeddel később, egy francia kolostorból származó, Rudolph nevezetű, "prófétikus" rögeszmével megáldott szerzetes prédikációival szemben, melyben a II. keresztes hadjáratban résztvevőket arra szólította fel, hogy legelső feladatuk legyen az Európában élő zsidók megtérítése, vagy pedig az erre nem hajlandók megsemmisítése, és csak ezt követően lépjenek fel a külső ellenséggel, a szaracénokkal (arabokkal) szemben, a katolikus főpapok utasításainak pedig ne engedelmeskedjenek [37]. Bernát arra hivatkozott August Neander (1789 – 1850) evangélikus teológus professzor elmondása szerint, hogy a zsidók Jézus kereszthalálának és a jövendő "isteni Ítéletnek" élő emlékművei, akik Pál állítása értelmében (Pál rómaiakhoz írt levele 11,25-26) meg fognak majdan térni:
"Die Juden seyen unter allen Völkern zerstreut, als lebendige Denkmäler des Leidens Christi und des göttlichen Gerichts; aber es sey ihre einstige allgemeine Bekehrung verheißen. Röm. 11,26. Wo auch keine Juden wären, seyen die Wucher treibenden Christen, wenn sie anders Christen und nicht vielmehr getaufte Juden zu nennen wären, ärgere Juden. Wie könnte doch die Verheißung von der einstigen Bekehrung der Juden erfüllt werden, wenn sie ganz vertilgt würden?" [37]
Bernát azonnali egyházi karrierje esetleg annak volt betudható, hogy specifikus, nem hétköznapi születési adottsággal rendelkezett, amire több forrás is utal. Édesanyja, mielőtt világra hozta volna gyermekét, egy alkalommal az álmodta, hogy egy folyamatosan ugató fehér kutya van a méhében. Nagy ijedségében felkeresett egy prófétai képességekkel rendelkező bölcs embert, aki a rémálmával kapcsolatosan azzal nyugtatta meg az asszonyt, hogy születendő fia mint egy hűséges kutya, hűséges szolgája lesz az "Úrnak", azaz JHVH-nak, és kiváló szónoki képességekkel fog majd rendelkezni, aminek köszönhetően sokak lelki sebeit lesz képes gyógyítani, és ezen felül harcolni fog a hit ellenségei ellen [38]. A mitológia gyakorlatában a születéssel kapcsolatos ilyen jellegű álmok szinte biztosra vehetően a születendő gyermek speciális születési adottságaira hivatottak utalni, melyek annak megfelelő kozmikus vonzattal, születési konstellációval párosulnak. Amennyiben Bernát a Schemhamphoras egyik kozmikus forrásának égisze alatt jött esetleg a világra, abban az esetben az alábbi két konstelláció jöhetne számításba:
1090.09.11. 17:29 UT (szerda)
Nap-Mars konjunkció:24,4°/27,1°Szűz;-Hold-Uránusz oppozíció:24,4°/3,1°Kos;-Szaturnusz quadrat:2,9°Rák (8,7°)
1090.09.26. 06:20 UT (csütörtök)
Nap-Hold-Vénusz-Mars konjunkció:8,8°/8,8°/8,7°/6,7°Mérleg;-Uránusz oppozíció:2,5°Kos;-Szaturnusz quadrat:3,4°Rák (6,3°)
A kettő közül az utóbbihoz hasonló konstelláció már felmerült a Názareti Jézus édesanyjának, Máriának a születésével kapcsolatosan is:
-18.07.09. 12:23 UT +2.00 Jeruzsálem (szerda)
Nap-Hold-Mars konjunkció:13,4°/13,4°/14,4°Rák;-Uránusz oppozíció:16,1°Bak;-Szaturnusz quadrat:23,4°Mérleg (10°)
(részleges napfogyatkozás)
Ez viszont csak abban az esetben lehetett volna Mária születési konstellációja, amennyiben 10 éves és 7 hónapos korában hozta volna a világra gyermekkét i.e. 8.02.10-én (-7.02.10-én), ami a XVII – XVIII. században élt protestáns filozófia és teológia professzor, Christoph Friedrich Ammon (1766 – 1850) megadása szerint nem lehetetlen [39]. Ha tehát valóban ez állna fenn, akkor Mária 9 éves és 10 hónapos korában (-8.05.20-án) kellett teherbe essen, feltehetőleg Zakariás főpap (Keresztelő János apja) közreműködésének jóvoltából.
A templomos rend a felszámolásukat követően természetesen nem szűnt meg létezni, ugyanis többeknek sikerült a templomos vagyon egy részével Skóciába menekülni, ahol több mint valószínű, hogy életre hívták a szabadkőművességet [40], amely titkos társaság napjainkban is a templomos titkok őrzőjének számít, illetve gyakorlatilag utódjának annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben több újfajta templomos rend jött létre azt hangoztatva, hogy ők az eredeti templomosok utódai... A szabadkőművesség az Ószövetség Istenét, JHVH-t a "Világegyetem Nagy Építőmestereként" ("Allmächtige Baumeister aller Welten - Großer Baumeister aller Welten"; "Grand Architecte de l´Univers; Great/Grand Architect of the Universe"; "Universi terrarum orbis summus architectus"; etc.) részesíti vallásos tiszteletben [41].
Források:
[1] HOWARTH, Stephen: A templomosok titka (Budapest, 1986) ISBN 9630928728
(38. old.) Neki, a hajdani hatalom nélküli, másodszülött fiúnak nem voltak aggályai a királyi címmel kapcsolatban: 1100. november 11-én I. Balduin néven Jeruzsálem királyává koronázták.
RÖHRICHT, Reinhold (*Professor): Geschichte des Königreichs Jeruzsálem (1100 – 1291) (Innsbruch, 1898)
(S. 14) Ebenso nahm er jede weitere Auskunft hin und bestätigte die einmal verliehenen Lehen, worauf er in der heiligen Grabeskirche von der Ritterschaft und dem Volk den Treueid empfing. Es geschah um den 11. November, als Balduin so als König angenommen wurde.
(S. 16) Wir wagen kein entscheidendes Urtheil; genug, am 25. December 1100 ward Balduin in der S. Marienkirche zu Bethlehem vom Patriarchen Daimbert in Gegenwart der ganzen Geistichkeit gesalbt und gekrönt.
[2] ACERRELLOS, R. S. (*RÖSSLER, Carl Gottfried): Die Freimaurerei in ihrem Zusammenhang mit den Religionen der alten Aegypter, der Juden und der Christen, Zweiter Band (Leipzig, 1836)
(S. 84) Im Jahre 1118 stiftete Hugo de Paganis einen Orden unter dem Namen der Hospitalbrüder, welche nach dem Gebrauche jener Zeit und in Folge seiner Einrichtung eine Menge Ritter zur Eroberung des heiligen Landes aussendete.
BILDER-Conversations-Lexikon für das deutsche Volk, Vierter Band (Leipzig, 1841)
(S. 384) Tempelherren, Tempelbrüder, Templer heißen die Glieder eines berühmten Ritterordens, dessen schnelles Wachsthum und glänzendes Auftreten in der Geschichte seiner Zeit ebenso sehr die Bewunderung erregt, als das harte Schicksal seiner gewaltsamen Unterdrückung Mitleid einflößt. Die Stiftung desselben war das Werk neun franz. Ritter, die zum Schutze der Pilger auf den Straßen von Palästina dem Patriarchen von Jerusalem 1119 das Mönchsgelübde der Armuth, Keuschheit und des Gehorsams schwuren, und nach ihrem Sitze im königl. Palaste an der Seite des einstmaligen jüd. Tempels den Namen Templer erhielten.
BOBRIK, Eduard: Geschichte, Grundidee und Verfassung der Freimaurerei (Zurüch, 1838)
(S. 179-180) Im Jahre 1118 verbanden sich zu Jerusalem neun tapfere und fromme Ritter, Hugo von Payens an ihrer Spitze, zu einer innigeren Verbrüderung, einer klösterlichen ähnlich. Dem Patriarchen von Jerusalem legten sie das Gelübde ab, keusch, gehorsam, und ohne Eigenthum zu leben, und mit ihrem Schwerdte alle Christen, namentlich die Pilger zu schützen.
CHOWANETZ, Joseph: Die gewaltthätige Aufhebung und Ausrottung des Ordens der Tempelherren (Münster, 1856)
(S. 1-2) Unter den Rittern, welche dem Eroberer Jerusalems, Gottfried v. Bouillon, aus Frankreich gefolgt waren, befanden sich neun edle Herren, deren Namen also angegeben werden: Hugo von Payens (auch Pahens oder de Paganis), Gottfried von St. Omer, Rossal (Roral), Bisol, Payen de Montidier, Archimbald de St. Agnan, Montbard, Gondemare und Hugo I., Graf v. Champagne, davon der letztere indeß erst später (1125) den Achten beigetreten sein soll (Gondemare war ein Verwandter des h. Bernhard v. Clairvaux und Hugo I. war der Stifter von Clairvaux.). Diese Männer thaten sich zu Jerusalem i. J. 1118 (Vergl. Havemann`s wichtige und interessante: <<Gesch. des Ausgangs des Tempelherrenordens;>> Stuttgart und Tübingen bei Cotta, 1846 S. 3. – Bisher war man in fast allen Darstellungen der irrigen Meinung, das Jahr 1119 sei das Entstehungsjahr des Tempelordens gewesen.) zu einem h. Bunde zusammen, legten vor dem Patriarchen Garmond die 3 Mönchsgelübde der Armuth, Keuschheit und des Gehorsams ab, nahmen (gegenwärtig nämlich) die Regel der Canoniker des h. Augustinus an, und verpflichteten sich zu folgendem 4 ten, oder ihrem eigenthümlichen, Ordensgelübde: die Straßen des h. Landes vor den Räubern zu schützen, die Pilgern im sicheren Geleite zu den hh. Stätten zu führen und überhaupt zur Beschirmung des h. Landes wider die Ungläubigen ritterlich ihr Leben daranzusetzen.
CONVERSATIONS-Lexikon oder kurzgefaßtes Handwörterbuch für die in der gesellschaftlichen Unterhaltung aus den Wissenschaften und Künsten vorkommenden Gegenstände mit beständiger Rücksicht auf die Ereignisse der älteren und neueren Zeit, Sechter Band (Amsterdam, 1809)
(S. 87) Zuerst thaten dieses Hugo von Payens und Gottfried von Saint Omer, der erste ein Franzose, und der andere ein Niederländer: sieben Französische Ritter gesellten sich zu ihnen; und im Jahre 1118 wurde der militärische Orden der Tempelherren nach der Regel des Augustin begrundet.
DEMURGER, Alain: Die Templer – Aufstieg und Untergang – 1120 – 1314 (München, 2007) ISBN 9783406523670
(S. 23) Es blieb schließlich das Problem, die Gründung des Templerordens zu datieren. Die Historiker haben mehrere Daten vorgeschlagen: 1118, 1119, 1120. Die unterschiedlichen Meinungen erklären sich daraus, daß wir nur über eine relative Chronologie verfügen.
EBERS, Carl Friedrich: Sarsena oder der vollkommene Baumeister, enthaltend die Geschichte und Entstehung des Freimaurerordens und die verschiedenen Meinungen darüber, was er in unsern Zeiten seyn könnte; was eine Loge ist, die Art Aufnahme, Oeffnung und Schließung derselben, in dem ersten, und die Beförderung in dem zweiten und dritten der St. Johannesgrade; so wie auch die höhern Schottengrade und Andreasritter (5816 – 1816)
(S. 21) Der Tempelherren-Orden wurde im Jahre 1118 durch Gottfried von St. Omar, Hugo de Pajens und sieben andere, davon die Namen unbekannt sind, gestiftet.
FALKENSTEIN, Karl: Geschichte der drei wichtigsten Ritterorden des Mittelalters: Templer, Johanniter und Marianer (oder deutsche Herren), Erster Theil: Geschichte des Tempelherren-Ordens (Dresden, 1830)
(S. 16-17) Diese Greuel und das namenlose Unglück ihrer Mitchristen brachten im Jahre 1118 einige Waffengefährten Gottfrieds von Bouillon, welche nach dessen Tode unter König Balduin II. zum Dienste des h. Landes zurückgeblieben waren, auf den Gedanken, die Sache Gottes durch eine Stiftung zu befördern, deren Hauptzweck sein sollte, die frommen Wallfahrer zu beschützen. Neun edle französische Ritter, Hugo von Payens, Gottfried von St. Omer (St. Uldemar), Roral, Gottfried Bisol, Payens von Mont-Didier, Archembald von St. Amand, Andreas von Montbarry (ein Anverwandter Bernhards von Clairvaux) und Gundemar (der neunte ist unbekannt, denn Hugo Graf von Provence trat später bei), vereinigten sich zu einem gegenseitigen Bunde.
GÄDICKE, Johann Christian: Freimaurer-Lexicon (Berlin, 1818)
(S. 492) Tempelherren
Im Jahr 1115 vereinigten sich mehrere Johanniter mit französischen Edelleuten zu Jerusalem, um die Pilgrime auf ihren Wallfahrten zu beschirmen, und nicht lange nach dieser Vereinigung baute sich diese Gesellschaft eine eigene Wohnung nahe bei dem Salomonischen Tempel, wovon sie den Namen Ritter des Tempels oder Tempelherren erhielten.
GRYPHIUS, Christian (*Professor): Christiani Gryphii kurtzer Entwurff der Geist- und Weltlichen Ritter-Orden, Itzo nach des Hn. Autoris seel. Tode zum andernmahl weit verbesserter, und mit Einrückung vieler vorhin mit Stillschweigen übergangener Ritter-Orden und Gesellschaften vermehrter heraus gegeben (Leipzig und Breßlau, 1709)
(S. 32) §. 8. Die Tempel-Herren sind/ ob sie gleich nunmehr gantz untergegangen/ in der Welt so beruffen/ daß man viel Zeit und Papier mit ihnen hinbringen könte. Wir wollen aber nur kürtzlich erinnern/ daß sie nach Einnehmung des Heil. Landes um das Jahr 1118. und folgende aufkommen/ und weil ihnen Balduin, der andere König zu Jerusalem/ einen Theil seines eigenen Pallastes/ der an den Tempel Salomonis stieß/ zugeeignet/ Tempel-Herren genennet worden.
HAAGENSEN, Erling; LINCOLN, Henry: A templomosok titkos szigete – A lovagok, a pap és a kincs (Debrecen, 2002) ISBN 9639437204
(243. old.) 1118/1119 Megalakul Jeruzsálemben a templomos rend.
HOWARTH, Stephen: A templomosok titka (Budapest, 1986) ISBN 9630928728
(39. old.) A lovagok valamennyien frankok voltak, az első keresztes hadjárat veteránjai. Balduin 1118. április 2-án meghalt. Talán az ő halála buzdította a lovagokat erre az elhatározásra, mert még ugyanabban az évben összefogtak.
KNIGHT, Christopher és LOMAS, Robert: A második Messiás (Debrecen, 1999) ISBN 9639248061
(107. old.) Feljegyezték, hogy 1114-ben visszatért (*Hugues de Payen) Jeruzsálembe, és 1118-ban megalapította a kilenc lovag társaságát, épp I. Baldwin halálakor.
KRAUSE, Carl Christian Friedrich: Geschichte der Frei-Maurerei aus autentischen Quellen nebst einem Berichte über Die Große Loge in Schottland von ihrer Stiftung bis auf die gegenwärtige Zeit, und einem Anhange von Original-Papieren (Freiberg, 1810)
(S. 52) Der Orden der Tempelherren ward während der Kreuzzüge im Jahre 1118 durch Hugo de Paganis und Geoffrey of St. Omers gestiftet.
LOOS, Volker: A templomos lovagrend története (Pécs, 2000) ISBN 9630044455
(47. old.) 1118-ban néhány jeruzsálemi lovag, Hugo de Payns és Gottfried de Saint-Omer vezetésével összefogott a rablóbandák ellen, és egyfajta rendőrséget szervezett.
Az 1118-as év mellett az 1119-es és az 1120-as év is az alapítás évének számít. Sajnos a korabeli írásos emlékek hiányosak, ezért nem tudhatunk mindent egészen pontosan.
MANN, William F.: Templomosok és meridiánok – Titkos térképek az újvilágból (Debrecen, 2008) ISBN 9789634260851
(17. old.) A témával foglalkozó legtöbb könyv szerint Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai 1118-ban alapították rendjüket, tizenkilenc évvel azután, hogy Jeruzsálemet bevették az első keresztes háborúban.
MEYER, Johann Friedrich von: Blätter für höhere Wahrheit, Erste Sammlung (Berlin, 1830)
(S. 181) Daher geschah es nun, daß im Jahr 1118 einige Edelleute in Diensten Königs Balduin II. von Jerusalem sich dem Schutz der Pilger auf den Heerstraßen nach der heiligen Stadt und andern heiligen Oertern widmeten.
PLANCY, J. Collin de: Légendes des Croisades depuis les premiers temps jusqu`a nos jours (Paris, 1862)
(320) On a vu que, vers l´ an 1118, quelques-uns des pieux chevaliers réunis à Jérusalem pour la défense du saint Sépulcre s´ étaient consacrés à la protection des pèlerins qui venaient adorer là.
SCHWAN, Christian Friedrich: Abbildungen derjenigen Ritter-Orden welche eine eigene Ordenskleidung haben (Mannheim, 1791)
(S. 1) Orden der Tempelherren
Die Stiftung dieses Ordens fällt in das Jahr 1118.
STEMLER, Wilhelm Christian: Contingent zur Geschichte der Templer und der Aufhebung ihres Ordens (Leipzig, 1783)
(S. 205.) Auch über die Zeit, wenn die Tempelherren zuerst in eine Gesellschaft zusammengetreten, sind die Berichte der Geschichtschreiber sehr verschieden, Einige setzen ihren Ursprung ins Jahr 1110., andre ins Jahr 1118., noch andre ins Jahr 1123, andre endlich ins Jahr 1128.
WEBER, Carl Julius: Das Ritter-Wesen und die Templer, Johanniter und Marianer oder Deutsch-Ordens-Ritter insbesondere, Zweyter Theil (Stuttgart, 1823)
(S. 328) Neun edle französische Ritter, Hugo de Payens, Godefroy de S. Omer, Roral, Bisol, Payens de Monte desiderio (Mont Dizier), S. Anian, Andrè und Gundemar (der Name des Neunten ist vergessen), die alle mit Gottfried von Bouillon nach dem heiligen Lande gezogen waren, verbanden sich 1118 zum Schutze frommer Pilgrime, die häufig von den herumstreifenden Sarazenen ermordet wurden; sie hatten ihre Wohnung neben dem Tempel Salomons, und daher nannte man sie Tempelherrn, milites Christi, Templarii, und auch in einigen engl. Urkunden Milites Templi Salomonis.
[3] ALLGEMEINES Handbuch der Freimaurerei, Erster Band (Leipzig, 1863)
(S. 598) Heiliger Graborden. Orden regulirter Chorherren 1114 vom Patriarchen von Jerusalem gestiftet, 1495 aufgehoben.
ERSCH, J. S. (*Professor); GRUBER, J. G. (*Professor): Allgemeine Encyklopädie der Wissenschaft und Künste in alphabetischer Folge, Erste Selection, Siebenundsiebzigster Theil (Leipzig, 1864)
(S. 218) Grabes, Orden des heiligen, in Jerusalem.
Wenn sie aber auch in lateinischer Sprache abgefaßt wäre und im Style des 12. Jahrh., so möchte sie doch als untergeschoben erscheinen, denn bei der Kirche des heiligen Grabes haben bis zum Jahre 1114 nur weltliche Chorherren gestanden, da der Patriarch Arnold sie nöthigte, Gelübde zu thun und die Regel des heiligen Augustin anzunehmen.
HIPPEL, Theodor Gottlieb von: Kreuz- und Querzüge des Ritters A bis Z, Zweiter Band, (Berlin, 1794)
(S. 284-285) Unter den weltlichen Chorherren, die bis 1114 bei der Kirche des heiligen Grabes standen, war hier und da Einer in der hohen Wissenschaft unseres Ordens eingeweihet, und als man diese weltlichen Chorherren zwang, die Regel des heiligen Augustinus anzunehmen und Gelübde abzulegen, schickten sich die Unsrigen in die Zeit, und pflanzten im Stillen unsere Kunst fort.
NEUDECKER, Christian Gotthold: Allgemeines Lexikon der Religions u. christlichen Kirchengeschichte für alle Confessionen, Erster Band (Ilmenau, 1834)
(S. 369-370) Canonici vom Orden des h. Grabes
Dieser Orden war zu Jerusalem gestiftet und zwar, wie man sagt, von Gottfried von Bouillon, als er Jerusalem erobert hatte (1099). Andere nennen als Stifter dieses Ordens den Archidiaconus und nachherigen Patriarchen Arnold (1114); er soll sie zu einer regulirten Gesellschaft constituirt und unter die Regel des h. Augustin gestellt haben.
REMLING, Franz Xaver: Urkundliche Geschichte der ehemaligen Abteien und Klöster im jetzigen Rheinbayern, II. Theil (Neustadt a/d. Haardt, 1836)
(S. 168) Brüder des heiligen Grabes
Anfänglich lebten sie nicht in strengem chorherrlichen Verbande, bis der genannte Patriarch (*Arnold von Jerusalem) mit Beistimmung des Königs Balduin im Jahre 1114, nur jene Chorherrn bei der Kirche des heil. Grabes beibehielt, welche durch verschiedene Gefälle und Einkünfte ausgesteuert, sich der geistlichen Lebensweise des heil. Augustins unterzogen und vom Patriarche beaufsichtigt und geleitet, gemeinschaftlich zusammen leben.
WILCKE, Ferdinand: Geschichte des Ordens der Tempelherren, Zweiter Band (Halle, 1860)
(S. 56) Bernhard war Cisterzienser, er gab den Templern die Regel und die Form der Cisterzienser mit den für einen ritterlichen Verein nöthigen Abänderungen. Die Kleidung entlehnten die Ritter von den Chorherren des heiligen Grabes, welche schon 1114 zu Jerusalem gestiftet worden waren (Schröckh XXVII. 345.)
http://www.oessh.katolikus.hu/rend.php?h=2
A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend rövid története
A Rend kezdetei a Szentföldön
Tény, hogy Arnulf jeruzsálemi pátriárkája 1114-ben kelt okiratában már a Jeruzsálemi Szent Sír Rendről ír, amelynek tagjai Szent Ágoston reguláját követik fegyveres mileseikkel egyetemben.
[4] KNIGHT, Christoper és LOMAS, Robert: A második Messiás (Debrecen, 1999) ISBN 9639248061
(41-42. old.)
[5] KNIGHT, Christoper és LOMAS, Robert: A hiram-kulcs (Debrecen, 1996) ISBN 9639248134
(43-44. old.)
[6] BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 1994) ISBN 9637548475
(54. old.)
FALKENSTEIN, Karl: Geschichte der drei wichtigsten Ritterorden des Mittelalters: Templer, Johanniter und Marianem (oder deutsche Herren), Erster Theil: Geschichte des Tempelherren-Ordens (Dresden, 1830)
(S. 77-78) In demselben Jahre (*im J. 1252) wurde auch das prächtige Kloster der Templer bei St. Laurenz in der Altstadt Prag beendigt. Um dieselbe Zeit wollte Heinrich III. von England die Privilegien und Freiheiten, welche seine Vorfahren dem Orden ertheilt hatten, vernichten. Da erhob sich aber der Großprior Adelard und trat vor den König mit den Worten: "Es sei fern, o König! daß Du solch` eine pflichtvergessene That begehest; so lange Du Gerechtigkeit übst, wirst Du herrschen, verletzest Du aber diese, so wirst Du aufhören, König zu sein!" Solche Worte, in solchem Tone gesprochen, mußte einer der mächtigsten Beherrscher des Abendlandes geduldig anhören.
HECKETHORN, Charles William: Geheime Gesellschaften, Geheimbünde und Geheimlehren (Leipzig, 1900)
(S. 123) Die englischen Templer hatten zu Heinrich III. gesagt: "Du wirst König bleiben, solange Du gerecht sein wirst."
WILCKE, Wilhelm Ferdinand: Geschichte des Tempelherrenordens nach den vorhandenen und mehreren bisher unbenutzten Quellen, Erster Band (Leipzig, 1826)
(S. 193-194) Um diese Zeit war Adelard Großprior von England, wo der Reichthum der Templer den Unwillen und zugleich die Aufmerksamkeit Heinrichs III. erregte, 1252 sagte er ihnen, daß zwar überhaupt der Clerus reich sei, aber die Reichthümer der Templer und Hospitaliter wären ungeheuer, denn, sprach er, ihr habt so viele Freiheiten und Privilegien, daß eure unzähligen Besitzungen euch zu einem rasenden Stolze verleiten. Es wird daher nöthig sein, daß man das der Klugheit gemäß einziehet, was der Unverstand euch bewilligt hat; ich werde die Privilegien, welche euch meine Vorfahren so unklug gegeben haben, vernichten. Dem erwiederte der Großprior: "Was sprichst du, o König, es sei fern, daß dein Mund ein ähnliches unangenehmes und unbesonnenes Wort rede. So lange du Gerechtigkeit übst, wirst du herrschen, verletzest du sie aber, so wirst du aufhören, König zu sein." In einem solchen Tone wagten die Ritter mit einem König zu sprechen, ein mächtiger König konnte solche Worte geduldig mit anhören; fürwahr des Ordens Macht mußte groß, sein Einfluß und Ansehen unermeßlich gewesen sein.
[7] KEIGHTLEY, Thomas: Die Geheimen Gesellschaften des Mittelalters (Stuttgart, 1847)
(S. 136)
[8] GROUVELLE, Philippe: Memoiren über die Tempelherren oder neue Aufklärungen über ihre Geschichte, ihren Prozeß, die gegen sie vorgebrachten Beschuldigungen, und die geheimen Ursachen ihres Untergangs; zum Theil aus verschiedenen in Deutschland bekanntgemachten Urkunden und Schriften entlehnt (Leipzig, 1806)
(S. 289) Es kommt hier nicht auf die bloße Beschuldigung der Sodomie (man gesteht es und selbst die Schutzredner der Tempelherren geben es zu: daß, wenn auch nicht der Orden selbst, doch einzelne Mitglieder desselben sie verdient haben können,) sondern auf die officielle Erlaubniß, sich ihr zu überlassen, an, die von den Oberhäuptern den Brüdern, und dem Aufzunehmenden von dem ihn aufnehmenden Superior ertheilt worden seyn soll.
MOLDENHAWEN, Daniel Gotthilf (*Professor): Prozeß gegen den Orden der Tempelherren. Aus den Originalacten der Päpstlichen Commission in Frankreich (Hamburg, 1792)
(S. 531) Zuletzt erwähnte er noch der Erlaubniß zur Sodomie mit Brüder, und des Kusses von Hinten, den er fordern könne, aber diesmal nicht wolle.
SCHWAN, Christian Friedrich: Abbildungen derjenigen Ritter-Orden welche eine eigene Ordenskleidung haben (Mannheim, 1791)
(S. 14) Der strafbare Umgang mit Frauenzimmern sey ihnen verboten, dagegen aber nachgelassen worden, unter sich selbst Sodomiterei zu treiben. Diese Stücke bekannten 137 Ritter, die übrigen drei aber nicht.
[9] ACERRELLOS, R. S. (*RÖSSLER, Carl Gottfried): Die Freimaurerei in ihrem Zusammenhang mit den Religionen der alten Aegypter, der Juden und der Christen, Zweiter Band (Leipzig, 1836)
(S. 97) Der Orden der Tempelherren war einer der Ringe in der Kette der Mysterien, und verbindet die alten und neuen Einweihungen.
BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 1994) ISBN 9637548475
(47-48. old.) Léteznek olyan írók is, különösen a szabadkőművesség hagyományainak követői között, akik a templomosokat misztikus bölcseknek és beavatottaknak, és egy olyan titkos bölcsesség őrzőinek tekintik, amely jelentőségében messze túlmutat magán a kereszténységen is.
(63. old.) A lovagrendet már fennállása során is titokzatosság övezte. Voltak, akik azt mondták, hogy a templomosok varázslók, titkos tanok beavatottjai és alkímisták voltak.
Amikor 1195 és 1220 között Wolfram megírta lovagregényét a Parzivalt, a lehető legmagasztosabb szerepet ruházta rájuk, hiszen költeményében a templomos lovagok a Szent Grált, a Grál kastélyt és a Grál-családot őrizték.
(64. old.) 1789-re, a francia forradalom idejére a templomosokat övező legendák egyértelműen pozitív beállítottságot tükröztek, és olyan mitikus méreteket öltöttek, hogy a történelmi valóságot csaknem teljesen elfedte a legendák és a költészet világa. A templomosokat az okkult tudományok ismerőjének, isteni sugallattól meglátogatott alkímistáknak, mágusoknak és bölcseknek, a kőművesség tanítómestereinek és a legmagasabb szintű beavatottaknak tartották.
EBERS, Carl Friedrich: Sarsena oder der vollkommene Baumeister, enthaltend die Geschichte und Entstehung des Freimaurerordens und die verschiedenen Meinungen darüber, was er in unsern Zeiten seyn könnte; was eine Loge ist, die Art Aufnahme, Oeffnung und Schließung derselben, in dem ersten, und die Beförderung in dem zweiten und dritten der St. Johannesgrade; so wie auch die höhern Schottengrade und Andreasritter (5816 – 1816)
(S. 22) Daß die Tempelherren wirkliche Geheimnisse besessen haben, ist außer allen Streit. Der Orden hatte geheimnißvolle Ceremonien bei seinen Receptionen, rühmte sich selbst der zu besitzenden Geheimnisse, wurde eben deshalb verfolgt, und mehrere Mitglieder desselben starben den Märtyrertod. Den Orden der Tempelherren halten die mehrsten und hellsehendsten Köpfe für die Mutter der Freimaurerei, und es gab bekanntlich ganze Branchen der Freimaurerei, die sogar mit Wiederherstellung des Tempelherren-Ordens bemüht waren. Und noch ehe man von der strikten Observanz wußte, die die Herstellung des T. H. O. früher zu ihrem höchsten Geheimnisse machte, lehrte das Johnsonsche und mehrere Systeme diese Abstammung. Betrachte man genau die Aehnlichkeiten zwischen den Gebräuchen beider Orden, und man wird finden, daß die Receptions- und andere Ceremonien des Freimaurerordens geradezu auf die Geschichte des T. H. O. deuten, daß es als bestimmt angenommen werden kann: die Maurerei bewahre in ihrem Schoose die Geheimnisse der Tempelherren und pflanze sie fort. Die Schottischen Grade sind denen des T. H. O. beinahe ganz gleich.
HERDER, Johann Gottfried: Sämmtliche Werke – Zur Philosophie und Geschichte, Fünfzehnter Theil (Stuttgart und Tübingen, 1829)
(S. 334-336) Doch ich bleibe, oder vielmehr ich komme recht auf der Tempelherren Geheimniß der Weisheit. "Sollten sie nicht die Goldtinktur besessen haben?" „Ja, ja, mein Freund, die Goldtinktur, nichts anders. Drum wurden sie in kurzer Zeit auch so unerhört reich; drum hielten sie ihre Kapitel auch zu Nacht, daß niemand das Geheimniß erführe. Das war der Punctus quidam, über den sie auch den König ermordet hätten, wenn er dahinter gekommen wäre. Wozu konnten sie in Orient leichter kommen, als zur Goldtinktur? Bei den reichen und weisen Arabern, etwa gar bei einem Schüler der Geheimnisse Gebers. Hatten Raimundus Lullius, Arnoldus de Villa Nova, ihre Geheimnisse nicht auch daher? - - Also zugestanden und eingestanden: sie hatten die Goldtinktur: dieß Geheimniß hat sich erhalten, fortgeerbet und ist noch jetzt.“
KREBS, Johann Baptiste: Die Freimaurerei in ihrem schönsten Lichte (Schwäbisch Hall, 1850)
(S. 21) Es ist, wie man sieht, keinem Zweifel unterworfen, daß die Tempelherren schon seit ihrer Stiftung Eingeweihte waren, wir glauben sogar mit Recht zu behaupten, daß Europa ihnen die Maurerei verdanke, und daß blos ihre geheimen Verständnisse den Vorwand liefern mußten, sie der Irrreligion und des Atheismus anzuklagen und ihnen ein so trauriges Ende zu bereiten.
(S. 22) Der berühmte Forscher Smith sagt in seiner in London erschienen Geschichte vom Ursprunge und Alterthume der Freimaurerei: „Das Geheimniß der Freimaurerei findet seinen Aufschluß in der Geschichte des Ordens der Tempelherren, der zur Zeit der Kreuzzüge so berühmt war. Man nahm den Namen Maurer an, weil Aumont und sieben Ritter, um den Verfolgungen zu entgehen, als Maurer gekleidet, nach Schottland flohen und daselbst das Maurerhandwerk trieben, um nicht erkannt zu werden.“
(S. 41) Daß die Tempelherren wirkliche Geheimnisse besessen haben; ist außer allem Streit. Der Orden hat geheimnißvolle Ceremonien bei seinen Receptionen, rühmte sich selbst der zu besitzenden Geheimnisse, wurde aber deshalb verfolgt, und die ersten Mitglieder desselben starben den Märtyrertod.
MEYER, Johann Friedrich von: Blätter für höhere Wahrheit, Erste Sammlung (Berlin, 1830)
(S. 202) Daß die Templer eine geheime Lehre oder Mysterien gehabt, bringt eine standhafte Ueberlieferung und selber die Acten des Processes, wenigstens in der Ausartung mit sich.
(S. 207-208) Daß nun das strenge Geheimniß des Tempelordens mit jenen verborgenen Kenntnissen von frühem her zusammenhing, leidet keinen Zweifel.
[10] BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 1994) ISBN 9637548475
(73. old.) 1114-ben másodszor is a Szentföldre utazott (*Champagne grófja) azzal a szándékkal, hogy csatlakozzon a "milice du Christ"-hez ám úgy tűnik, végül meggondolta magát, és egy év múlva ismét visszatért Európába. Hazatérését követően azonnal földet adományozott a cisztercita rendnek, amelynek szóvívője Szent Bernát volt. Bernát ezen a földdarabon építtette fel a clairvaux-i apátságot, ahol többnyire ő maga is tartózkodott.
(74. old.) Ha korábban nem is, de 1114-ben a templomosok már léteztek, és a gróf (*Champagne grófja) kulcsfontosságú szerepet játszott a rend életében, valószínűleg mint annak vezérlő szelleme és anyagi támogatója. 1115-ben már komoly összegek áramlottak vissza Európába és a cisztercita rend kincstárába, amely megszilárdult anyagi helyzetére építve segítette a templomosokat és egyben tekintélyt kölcsönzött az újonnan megalakult rendnek.
BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 2000) ISBN 9639282227
(70. old.) A chartres-i püspök leveléből az is kiderül, hogy a templomosok vagy legalábbis az alapításukra vonatkozó tervek már 1114-ben léteztek, tehát négy évvel az általánosan elfogadott alapítási évszám előtt, és Champagne grófja már 1114-ben kifejezte csatlakozási szándékát, amelyet 10 évvel később valóra is váltott.
BAIGENT, Michael; LEIGH, Richard: Der Tempel und die Loge – Das geheime Erbe der Templer in der Freimaurerei (Köln, 1991) ISBN 9783404641062
(S. 439) Anscheinend bestand der Orden bereits im Jahre 1114, als der Bischof von Chartres in einem Schreiben an Hugo, den Grafen von der Champagne, vor dessen Abreise ins Heilige Land die >>militia Christ<< erwähnte, deren Mitgliedschaft das Keuschheitsgelübde voraussetzte.
DEMURGER, Alain: Die Templer – Aufstieg und Untergang – 1120 – 1314 (München, 2007) ISBN 9783406523670
(S. 23) Sicher ist jedenfalls, daß er (*Hugo von Payns) 1114 mit dem Grafen (*Graf Hugo von Champagne) wieder loszog – und diesmal blieb er dort (*in Palästina).
FAZZIO, Robert Dale: Kompendium des Ritterordens der Templer von Jerusalem (Norderstedt, 2002) ISBN 9783831141395
(S. 1) Es gibt auch eine Theorie, und einiges deuten darauf hin, dass der Orden wenigstens vier Jahre früher bereits existierte (In einem Brief des Bischofs von Chartres an Hugues den Grafen von der Champagne wurde bereits in 1114 die "militia Christi" erwähnt.).
STEMLER, M. Wilhelm Christian: Contingent zur Geschichte der Templer und der Aufhebung ihres Ordens (Leipzig, 1783)
(S. 151/157) Wichmannshausens Abhandlung über die Aufhebung des Tempelherrnordens (Der vollständige Titel heißt: De extinctione ordinis templariorum, inclutae facultatis Philosophicae consensu prima vice pro loco disputabit M. loh. Christoph. Wichmannshausen, Ilsenb. Saxo, d. IX. lul. A. MDCLXXXVII. Lipsiae, typis Fleischeri, 3 Bogen 4.).
In Rücksicht der Zeit, wohin der Ursprung dieses Ordens versetzt wird, sieht man die Schriftsteller theils übereinstimmen, theils von einander abweichen. Darinn kommen alle überein, daß er im 12ten Jahrhundert nach Christi Geburt seinen Anfang genommen habe; aber darin gehen sie von einander ab, daß einige das 14te Jahr dieses Jahrhunderts (S. Fascic. temp. p. 75.); andere das 18te (Glossarium du Fresne S. 1083. Godf. in Chron. et Bzov. in Annal. Eccles. aufs. Jahr 1118), noch andere das 23ste (Hypod. Neustriae, nach Camd. Ausg. p. 444. Paul. Lang. in Chron. Citiz. p. 746.), angenommen haben.
STRELKA, Joseph P. (*Professor): Dante und die Templergnosis (Tübingen, 2012) ISBN 9783772084430
(S. 20) Es war der Bischof von Chartres, der berets 1114 über die neun ersten Ritter geschrieben und sie "die Soldaten Christi" genannt hatte.
WICHMANNSHAUSEN, M. Johann Christoph (*Professor): De Extinctione Ordinis Templariorum, Inclutæ Facultatis Philosophicæ consensu (Lipsiae – Leipzig, MDCLXXXVII. – 1687)
(3.) §. 4.
Circa tempus, quo hujus ordinis origo annotatur, Autores & concordare & discordare deprehendes. Conveniunt omnes in eo, quod seculo post natum mundi Redemtorem duodecimo sumserint initium: disconveniunt vero in eo, quod hic annum hujus sec. 14. Vid. Fasc. Temp. P. 75. Alii 18. Gloss. Du Fresne p. 1083. Godf. In Chron. & Bzovius in Ann. Eccles. Ad. a. 1118. Alii 23. Vid. Hypodigma Neustriae edit. Camdenip. 444. Paulus Lang. In Chron. Citiz. P. 746. elegerint. Hic uti liberum cuique relinquo judicium, ita illorum assertio mihi maximè arrited, qvi ad annum decimum octavum natales Ordinis Templariorum referunt. Præterqvam enim quod cæteri tempus vel annum præcisè non determinent, constat sanè Ordinem anno 28. fuisse confirmatum, cum per integros novem annos durâsset, qvod ex seq. §. patescet.
[11] BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 1994) ISBN 9637548475
(71. old.) Troyes-ben, Champagne grófjának udvarában 1070 óta kabalista és ezotérikus hagyományokat ápoló iskola virágzott.
[12] KNIGHT, Christopher és LOMAS, Robert: A második Messiás (Debrecen, 1999) ISBN 9639248061
[13] http://mek.oszk.hu/00100/00176/html/
A KATOLIKUS BIBLIA - Szent István Társulat
[14] http://mek.oszk.hu/11500/11525/11525.pdf
Magyar Elektronikus Könyvtár
Sípos Erzsébet: Titkos társaságok – vallások kialakulása (Kecskemét, 2013. április 2.)
[15] HOWARTH, Stephen: A templomosok titka (Budapest, 1986) ISBN 9630928728
(124. old.) A templomosok birodalmában minden szigorúan Jeruzsálemre összpontosult, a jeruzsálemi templomos rendben mindennek a középpontjában a nagymester állt, legalábbis elvileg, ha a valóságos gyakorlatban nem is, hiszen lehetetlen lett volna például, hogy Írországtól Oultrejourdainig (a jeruzsálemi királyság délkeleti részéig), Portugáliától Magyarországig minden egyes templomos ház elszámolásait egyetlen ember ellenőrizze
[16] WALLACE-MURPHY, Tim, HOPKINS, Marilyn: Rosslyn, a Szent Grál titkainak őrzője (Pécs, 2001) ISBN 9633681243
(S. 72) A kánoni Szentírás nem hagy kétséget afelől, hogy Szent Pál volt az első, aki Jézus isteni mivoltáról prédikált. Az Írás tanúlsága szerint Szent Pál soha sem találkozott az élő Jézussal.
[17] http://www.tempelritterorden.de/veranst ... n2004.html (már nem érhető el)
April 2004
Symposium des OMCTH vom 23.4.2004 bis zum 25.4.2004 in Fröndenberg
Thema: Der Weg
Hier zeigte nun General – Großprior Werner Rind in einem packenden Vortrag über den Weg der Templer von 1114 bis 2004 die Geschichte unseres Ordens vom Beginn bis zur Gegenwart auf.
[18] UNGER, Friedrich Wilhelm (*Professor): Die Bauten Constantin´s des Grossen am heiligen Grabe zu Jerusalem (Göttingen, 1863)
(S. 122-123) Templum Domini
Im Jahre 1114 erbauten sie in dem Felsendome einen Altar über der Sachra, der als eine Erneuerung des Altars über der Sachra, der als eine Erneuerung des Altars David´s gelten sollte, und übertrugen den Augustiner-Chorherrn den Altardienst; denn man nahm die jüdischen Sagen von dieser Stätte unbedenklich auf; die muhammedanischen dagegen erhielten eine andere Gestalt.
[19] MEYER, Johann Friedrich von: Blätter für höhere Wahrheit, Erste Sammlung (Berlin, 1830)
(S. 185) Die Templer glaubten auch im Besitz des wahren Kreuzes Christi zu seyn, s. ebendas S. 94.)
MÜNTER, Friedrich (*Professor): Statutenbuch des Ordens der Tempelherren, Erster Theil (Berlin, 1794)
(S. 94) Die Tempelherren glaubten im Besitz des wahren Kreuzes zu seyn, und beriefen sich hierauf, als auf einen unverwerflichen Zeugen ihrer Unschuld.
SCHOTTMÜLLER, Konrad (*Professor): Der Untergang des Templer-Ordens. Mit urkundlichen und kritischen Beiträge, Erster Band (Berlin, 1887)
(S. 73) Wenn die Templer ausziehen, soll der Bannerer vor dem Banner vorausreiten und es von einem Knappen tragen lassen, und soll den Zug anführen, wie es der Marschal gebeut, eine Vorschrift, die das Vorrecht der Templer, als Bewahrer des echten Kreuzes den rechten Flügel und den Vortrab zu bilden, bedingt.
[20] BAIGENT, M.; LEIGH, R.; LINCOLN, H.: Az abbé titka – Szent Grál, Szent Vér (Budapest, 1994) ISBN 9637548475
(71. old.) 1115-ben a gróf (*Hugo de Champagne) adományozta azt a földet, amelyen Szent Bernát, a templomosok patrónusa, a híres clairvaux-i apátságot felépíttette. A kilenc templomos alapító lovag közül az egyik, André de Montbart, Szent Bernát nagybátyja volt.
(100. old.) Az 1115 és 1140 közötti időszakban mind a ciszteciták, mind pedig a templomosok rendje gyarapodásnak indult, hatalmas vagyonra és birtokokra tettek szert.
[21] FANTHORPE, Lionel és Patricia: Templomos rejtélyek és titkok (Debrecen, 2006) ISBN 9634250998
(11. old.) Ebben a könyvben társszerzőként abból a tudásból merítünk, amit a templomosok rendjében egykor betöltött privilegizált helyzetünk velejárójának köszönhetünk. (Lionel a Templomos Egyház tiszteletbeli érseke és világi előljárója, valamint a rend lovagi parancsnoka és Magnum Officialisa volt, míg szerzőtársa, Patricia Dame Commander, vagyis parancsnoknői tisztett töltött be.)
[22] KNIGHT, Christoper és LOMAS, Robert: A második Messiás (Debrecen, 1999) ISBN 9639248061
(38. old) Az igazság Jézusról és követőinek rituáléiról eltemetve pihent a föld mélyén, de nem veszett el. A templomosok lovagok azok, akik felfedték a titkát.
[23] BERNARDUS abbas Claravellensis Sanctus: S. Bernardi Abbatis Primi Clarevallensis, Et Eclesiæ Doctoris, Operum Tomus Quartus, Varios Tractatus morales, doctrinales & polemicos complectens (Parisiis – Paris, MDCLXVII. – 1667)
[24] HELYOT, Pierre Hippolyt: P. Hippolyt Helyots ausführliche Geschichte aller geistlichen und weltlichen Kloster- und Ritterorden für beyderley Geschlecht, Sechster Band (Leipzig, 1755)
(S. 26)
[25] SCHWAN, Christian Friedrich: Abbildungen derjenigen Ritter-Orden welche eine eigene Ordenskleidung haben (Mannheim, 1791)
[26] GRAETZ, Heinrich (*Professor): Geschichte der Juden von ältesten Zeiten bis auf die Gegenwart, Siebenter Band: Geschichte der Juden von Maimuni`s Tod (1205) bis zur Verbannung der Juden aus Spanien und Portugal (Leipzig, 1873)
(S. 264-265) Philipp IV., der Schöne, der damalige König von Frankreich, einer jener Fürsten, welche den hochmüthigen, eigensinnigen, gewissenlosen Despotismus in Europa heimisch gemacht haben, erließ mit einem Male einen geheimen Befehl (21. Januar 1306) an seine höheren und niederen Beamten im ganzen Reiche, unter Einschärfung der strengsten Verschwiegenheit, sämmtliche Juden Frankreichs an einem und demselben Tage ungewarn und unvorbereitet in Haft zu bringen. Als die Juden sich noch kaum erholt hatten von dem Fasten an dem Trauertage zur Erinnerung an den Untergang Jerusalems, und eben an ihre Tagesgeschäfte gehen wollten, erschienen die Schergen und Büttel, legten Hand an sie und schleppten Jung und Alt, Frauen und Kinder in die Kerker (10. Ab = 22. Juli). Dort wurde ihnen verkündet, daß sie mit Zurücklassung ihres Vermögens und ihrer Schuldforderungen binnen Monatsfrist das Land zu verlassen hätten. Wer von ihnen später noch in Frankreich angetroffen würde, sollte dem Tode verfallen.
[27] GRAETZ, Heinrich (*Professor): Geschichte der Juden von ältesten Zeiten bis auf die Gegenwart, Siebenter Band: Geschichte der Juden von Maimuni`s Tod (1205) bis zur Verbannung der Juden aus Spanien und Portugal (Leipzig, 1873)
(S. 197) Drei Jahre später (1290) erließ Eduard aus seiner Machtvollkommenheit, ohne Zustimmung des Parlaments, von seiner Mutter dazu aufgefordert, ein Edikt, daß sämmtliche Juden aus England verbannt werden sollten. Bis zum ersten November dürften sie ihre habe zu Gelde machen; wer aber später noch auf englischem Boden, betroffen würde, sollte gehängt werden.
Obwohl die Frist erst am ersten November abgelaufen war, verließen die 16,511 Juden Englands schon am neunten October das Land, das ihre Vorfahren seit mehr als vier Jahrhunderten bewohnt hatten.
HEINRICH, Christoph Gottlob (*Professor): Geschichte von England, Erster Theil (Leipzig, 1806)
(S. 497-498) Unter den verschiedenen Uebeln, welche das Reich drückten, wurde fast keins so allgemein beseufzet, als das Beschneiden der Münze, wodurch nicht nur der auswärtige Handel sehr gestört wurde, sondern auch die Lebensmittel und andere Waaren zu einem ungewöhnlich hohen Preise stiegen (Th. Wikes p. 107). Die Schuld davon warf man auf die Juden, die wegen ihres unersättlichen Wuchers durchgängig verhaßt waren. Auf den Rath der Großen ließ der König die Juden in allen Städten und Flecken Englands an Einem Tage (1278. im Nov.) in Verhaft nehmen und die Gefängnisse werfen, um gegen sie nach der Strenge der Gesetze zu verfahren. Bloß zu London wurden 280. dieser Unglücklichen, die der Münzenverfälschung überführt waren, gehenkt, und alle ihre Güter für den königlichen Fiscus eingezogen.
Zwölf Jahre später gieng Eduard in seinem Eifer wider die Juden, der eigentlich eine Finanzoperation war, noch weiter. Er jagte auf einmal alle Juden, deren Zahl auf 16,500. angegeben wurde, aus dem Lande, zog ihre gesammten Güter zu seinem Fiscus, und ließ sie nur einen Theil ihres Geldes mitnehmen.
KELLER, Werner: Und wurden zerstreut unter alle Völker (1966) ISBN 3426045702
(S. 267-268) 1274 hatte Gregor X. auf dem Konzil zu Lyon die christliche Welt erneut aufgerufen, streng gegen den >>Wucher<< einzuschreiten. Für die jüdischen Gemeinden bedeutete es den völligen wirtschaftlichen Ruin. In ihrer Not griffen viele zum >>Kippen<< von Münzen, einer zu jener Zeit auch unter den italienischen Geldwechslern und flämischen Wollhändlern im Lande durchaus gängigen betrügerischen Manipulation. Zweihundertdreiundneunzig mußten dafür mit dem Leben zahlen; der Münzenverfälschung bezichtigt, endeten sie 1278 in London auf dem Schafot.
Eduard I. unternahm noch einen letzten, gewaltsamen Erpressungsversuch. Im Frühjahr 1287 befahl er, alle Familienhäupter >>seiner Juden<< einzusperren. Sie erlangten die Freiheit erst wieder, nachdem die Gemeinden zwölftausend Pfund als Lösegeld aufgebracht hatten. Drei Jahre später kam das bittere Ende. Man brauchte sie nicht mehr: Ihr wirtschaftlicher Nutzen als staatliche Einnahmequelle war auf dem Nullpunkt angelangt.
Am 18. Juli 1290 – dem Tag der Erinnerung an die Zerstörung Jerusalems – unterschrieb Eduard I. das Verbannungsdekret: Alle Juden haben bis zum 2. November, dem Allerseelentag, das Land zu verlassen. Jeden, der nach diesem Termin noch in England angetroffen wird, trifft die Todesstrafe durch den Strang. Die meisten warteten das Ende der Frist nicht ab; schon im Oktober begann der Exodus.
[28] DAS Buch für Alle – Illustrirte Monatsschrift zur Unterhaltung und Belehrung, Viertes Heft (Stuttgart, 1866)
(S. 111) Dr. Carl Teschner: Der Untergang der Templer
Er ließ seinen ersten Minister Nogaret, welcher einen Privathaß auf den Orden geworfen hatte, ein Cirkular an alle Amtleute Frankreichs richten, in deren Bezirk sich Tempelhöfe und Templer befanden. Dies Cirkular enthielt Beschuldigungen und den Befehl, an einem und demselben Tage, dem 13. Oktober 1307, in ganz Frankreich sämmtliche Tempelritter zu verhaften.
LEITFADEN in der Kirchengeschichte, Dritter Theil (Wien, 1790)
(S. 49) Als die Stund gekommen, wurden die Briefe erbrochen, und man fand den Befehl alle Tempelherren gefangen zu nehmen, welches auch den 13. Oktober im Jahre 1307 durch ganz Frankreich geschah. Selbst der Großmeister Jakob Molai wurde zu Paris in Verhaft, und die Güter des Ordens in Beschlag genommen.
LENNHOFF, Eugen; POSNER, Oskar; BINDER, Dieter A.: Internationales Freimaurer Lexikon (1932/2000, München) ISBN 3776621613
(S. 833) Am 13. Mai 1307 wurden de Molay und alle in Frankreich anwesenden Ordensbrüder verhaftet und ihr Vermögen beschlagnahmt.
MEYER, Hermann Julius: Neues Konversations-Lexikon für alle Stände, Elfter Band (Hildburghausen und New-York, 1860)
(S. 508) Aber am 13. Oktober ließ der König alle Templer in ganz Frankreich gefangen nehmen unter dem Vorwand, daß sie Abgötterei trieben u. sich den größten Ausschweifungen überließen, in Wahrheit aber aus keinem anderen Grunde, als um dadurch in den Besitz ihrer großen Reichthümer zu kommen.
MÖHLER, Johann Adam (*Professor): Kirchengeschichte, Zweiter Band (Regensburg, 1867)
(S. 483) Nun ließ aber Philipp sämmtliche Tempelherren in Frankreich gleichfalls an Einem Tage gefangen nehmen (13. Oktober 1307), und durch seinen Beichvater Wilhelm von Paris an verschiedenen Orten die inquisitorische Procedur gegen sie vornehmen.
[29] MÜNTER, Friedrich (*Professor): Statutenbuch des Ordens der Tempelherren, Erster Theil (Berlin, 1794)
[30] ALLGEMEINES Handbuch der Freimaurerei, Dritter Band (Leipzig, 1867)
(S. 370) J. B. M. B. A. D. N. J. C. MCCCXIV. le 11 Mars. das heisst: Jacobus Burgundicus Molay, bustus anno Domini nostri Jesu Christi 1314. 11 Martii (Zu Deutsch: Jakob Molay, aus Burgund, verbrannt im Jahre unsern Herrn Jesu Christi 1314 am 11. März.
ALZOG, Johann Baptist (*Professor): Grundriss der Universal-Kirchengeschichte. Zunächst für akademische Vorlesungen (Mainz, 1868)
(S. 373) Obschon der Papst sich das Urtheil über die vier Grosswürdenträger der Templer vorbehalten hatte, liess der gewaltthätige König Philipp doch den Grossmeister Jacob Molay und den Grosspräceptor Gui, Bruder des Dauphins von Auvergue, welche ihre frühern Geständnisse zurückgenommen, auf einer Insel der Seine verbrennen (18. März 1314).
HAGENBACH, Karl Rudolf (*Professor): Die christliche Kirche vom dreizehnten bis zum Ende des fünfzehnten Jahrhunderts (Leipzig, 1861)
(S. 169) Den 19. März 1314 ward somit Jakob Molay und mit ihm der Großprior Guido von der Normandie in Paris auf der Insel der Seine verbrannt.
LENNHOFF, Eugen; POSNER, Oskar; BINDER, Dieter A.: Internationales Freimaurer Lexikon (1932/2000, München) ISBN 3776621613
(S. 833) Großmeister de Molay und vier andere Großwürdenträger wurden nach siebenjähriger Haft zu lebenslänglichem Kerker verurteilt. Bei der öffentlichen Verlesung vor der Pariser Nôtre Dame-Kirche erhoben sich de Molay und der Großpräzeptor Gottfried de Charmay zu lauter Anklage gegen König und Papst, indem sie vor allem Volk ihre Schuldlosigkeit betreuerten. Sofort wurde sie als „Rückfällige“ zum Tode bestimmt. Schon am nächsten Morgen, dem 3. März 1314, wurden sie auf dem gleichen Platz bei langsamem Feuer auf dem Scheiterhaufen verbrannt.
MEYER, Hermann Julius: Neues Konversations-Lexikon für alle Stände, Elfter Band (Hildburghausen und New-York, 1860)
(S. 508) Nachdem die Untersuchung wider allen Rechtsgebrauch geführt worden war, wobei man sich gegen die Ritter die grausamste Anwendung der Tortur erlaubt, ja einen Theil derselben schon vor Beendigung derselben hingerichtet hatte, wurde Molay am 18. März 1314 zu Paris mit dem Großprior Guido von der Normandie bei langsamem Feuer verbrannt.
MÖHLER, Johann Adam (*Professor): Kirchengeschichte, Zweiter Band (Regensburg, 1867)
(S. 490) Am 11. März 1314 ließ Philipp der Schöne den Großmeister Jakob Molay und den Großpräceptor der Normandie verbrennen, weil sie den Orden und sich unschuldig erklärten; die Uebrigen, die sich schuldig erklärten, um das Leben zu erkaufen, wurden zu lebenslänglichem Kerker begnadigt.
http://tempelritterorden.de/docs/freitag der 2013..pdf (már nem lehet elérni)
Freitag der 13. Ein Pechtag?
Am 19. März 1314 wurde der letzte Großmeister des Templeordens, Jacques de Molay, zusammen mit Geoffroy de Charnay in Paris auf dem Scheiterhaufen verbrannt.
[31] DAS Buch für Alle – Illustrirte Monatsschrift zur Unterhaltung und Belehrung, Viertes Heft (Stuttgart, 1866)
(S. 112) Dr. Carl Teschner: Der Untergang der Templer
[32] LÉVI, Éliphas: Dogma et rituel de la haute magie, Tome second: Rituel (Paris, 1861)
[33] OPPOSITIONS-BLATT oder Weimarische Zeitung, No. 128. (Weimar, Dienstag, 2. Junius 1818)
(S. 1022) Destoweniger wird es bekannt seyn, woher der ächt fromme Mann die Kraft zu reden genommen habe. In dem Kirchspiel von Chatillon an der Seine, ist eine unterirdische Capelle, welche ein ganz schwarzes, hölzernes Marienbild verwart. Als der heil. Bernhard zu Chatillon studierte, besuchte er die Capelle öfters, um dort zu beten. Eines Tages hörte er aus dem Munde der heil. Jungfrau ein schmeichelhaftes Lob und den Befehl näher zu treten; er thats und sie goß ihm einige Tropfen ihrer kostbaren Milch in den Mund, und sicherte ihm damit die Gabe der Beredsamkeit und Ueberredung zu.
SCHWILLUS, Harald (*Professor): Liebesmystik als Chance und Herausforderung – Wirkungen von Person und Spiritualität Bernhards von Clairvaux (Berlin, 2007) ISBN 9783936872354
(S. 34) Die früheste bekannte Darstellung der Lactatio, viel älter als die literarische Tradition, ist eine Altartafel (um 1290) aus der Templerkirche von Palma de Mallorca, die sich heute im archäologischen Nationalmuseum von Mallorca befindet. Nach der schriftlichen Überlieferung der Ablassurkunde für Saint-Vorles in Châtillon-sur-Seine betete Bernhard eines Tages inbrünstig das >>Ave maris stella<< vor der Muttergottesstatue der Stiftskirche. Bei Bernhards Worten >>Monstra te esse Matrem<< entblösste Maria ihre Brust und ließ drei Tropfen ihrer Milch auf Bernhards Lippen träufeln.
ZANDER, Hans Conrad: Von der frommen Kunst, beleidigt zu sein – Eine christliche Handreichung an den Islam (Münster, 2006) ISBN 9783825894115
(S. 7-9) In der Einöde von Clairvaux in der Campagne gründete Bernhard ein eigentliches Superkloster, in dem er, selber erst 24 Jahre alt, 700 kahlgeschorenen Teenagern als Abt vorstand.
Wichtiger scheint mir die Frage, warum ein so energischer junger Mann wie der heilige Bernhard unbedingt in einen so weltfremden, beschaulichen Orden eintreten wollte, wie ihn der heilige Robert gegründet hatte. Die Antwort liegt nahe. Der heilige Bernhard hatte mit dem heiligen Robert etwas gemeinsam: Auch er war ein glüchender Marienverehrer. Kaum war der 24jährige in Clairwaux Abt geworden, so überstürzten sich in der riesigen Teenager-Abtei die Wunder der Jungfräulichkeit. Am berühmtesten, weil in der Kunst tausendfach dargestellt, ist die "lactatio Sancti Bernardi", das "Stillungswunder der heiligen Bernhard". Eines Abends sang der heilige Twen vor seinen versammelten Teenagern den alten Choral „Monstra te esse matrem – Erweise dich, Maria, als Mutter“. Auf der Stelle erschien die Gottesmutter, Siebenhundert kahlgeschorene Jünglinge sahen mit eigenen Augen, wie sie das Jesuskind beiseite legte und statt dessen dem heiligen Bernhard die Brust reichte. Es habe, sagte er nach der Ekstase, wie Honig geschmeckt.
https://www.heiligenlexikon.de/Biograph ... irvaux.htm
Bernhard von Clairvaux
Bernhard gilt als Marienverehrer. Der gegenseitigen Begrüßung des Bernhard und der Gottesmutter, wovon es mehrere Legenden gibt, ist ein eigener Gedenktag am 18. Oktober gewidmet. Deshalb wird Bernhard oft dargestellt mit Maria, die Jesus die Brust gibt; oder die Madonna erscheint ihm mit Engeln, die seine ergänzenden Worte zum Hymnus „Salve Regina“ singen oder ihm aus ihrer Brust Milch zuspritzen. Alle Zisterzienserkirchen sind deshalb der Gottesmutter geweiht.
[34] MELLIFLUI decotique doctoris sancti Bernardi abbatis Clarevallensis (Lugduni, 1520)
[35] D. BERNARDI Primi Clarævallensis Abbatis, Ordinis Cisterciensum Antesignani, melliflui Ecclesiæ (Salisbvrgi – Salzburg, MDCLXVI. - 1666)
[36] BAVDELLO, Abbatiæ Beatæ Mariæ de: Sancti Bernardi Melliflvi Doctoris Ecclesiæ, Pvlcherrima & Exemplaris Vitæ Medvlla (Antverpiæ - Antwerpen, 1653)
(S. 194) Virgo Maria Bernardvm lactat
(S. 201) Bernardvs divam Virginem salutat
[37] DIÓS, István: A szentek élete (Budapest, 1990)
(473. old.) Ugyanakkor szembeszállt Radulffal, aki szintén ciszterci szerzetes volt, és Európa-szerte a zsidók üldözésére lázított. Benát így írt ellene: "A zsidókat nem kell üldözni, még csak kiutasítani sem kell őket. A pogányok (az arabokra gondol) támadtak ránk erőszakkal, és ezért kell erővel visszavernünk a támadásukat."
(478. old.) Mainzban véres üldözés tört ki a zsidók ellen. Jesua ben Meir később így nyilatkozott Bernátról: "Ha ez az igaz ember nincsen, egyikünk sem menekült volna meg!"
GRAETZ, Heinrich (*Professor): Geschichte der Juden von den ältesten Zeiten bis auf die Gegenwart, Sechster Band: Geschichte der Juden vom Aufblühen der jüdisch-spanischen Cultur (1027 bis Maimuni`s Tod (1205) (Leipzig, 1861)
(S. 178-180) Ein französischer Mönch Rudolph, der ohne Erlaubniß seiner Obern das Kloster verlassen hatte, ein Mann von feurigen Beredsamkeit, entzündete den Fanatismus der Deutschen gegen die Juden; er glaubte ein frommes Werk zu vollbringen, die Bekehrung oder Vernichtung der Ungläubigen durchzusetzen. Von Stadt zu Stadt, von Dorf zu Dorf zog Rudolph, den Kreuzzug predigend, und flocht in seine Predigten die Mahnung ein, der Kreuzzug müsse mit den Juden beginnen. Es wäre den deutschen Juden diesmal noch schlimmer ergangen, als das erste Mal, wenn der Kaiser Konrad, der Anfangs eine tiefe Abneigung gegen die Schwärmerei des Kreuzzuges empfand, nicht für die Sicherheit der Juden gesorgt hätte. In seinen Erblanden räumte er ihnen die Stadt Nürnberg und einige andere Festungen als Asyle ein (Otto von Freisingen de gestis Frederici I. B. I. c. 37.), wo sie die Hand der aufgeregten Kreuzfahrer nicht erreichen konnte. Ueber das Gebiet der Fürsten und Prälaten konnte er zwar nicht verfügen, aber er scheint Allen eingeschärft zu haben, die Juden kräftig zu schützen. Indessen hatte das Wort des Kaisers damals keine überwältigende Autorität. Im August 1146 fielen die ersten Opfer der von Rudolph aufgestachelten Verfolgungssucht; ein Man, Simon der Fromme aus Tier, welcher aus England heimkehrend, in Köln weilte, wurde von den Wallfahrern im Augenblicke, als er ein Schiff besteigen wollte, angepackt, zur Taufe gezwungen und auf seine Weigerung ermordet und verstümmelt; ferner eine Frau Minna aus Speier, welche standhaft schaudererregende Folterqualen erlitt und doch ihrem Glauben treu blieb. Diese Vorgänge nöthigten die Juden des Rheinlandes sich nach Schutz umzusehen; sie zahlten bedeutende Summen an die Fürsten, damit ihnen Burgen und Schlösser zu ihrer Sicherheit eingeräumt würden. Der Kardinal-Bischof Arnold von Köln übergab ihnen die Burg Wolkenburg bei Königswinter und gestattete ihnen, sich mit Waffen zu vertheidigen. Wolkenburg wurde eine Zufluchtsstätte für viele Gemeinden des Landes. Auch Staleke bei Bacharach wurde ihnen zum Schutze überlassen. So lange die Juden in ihrem Asyle waren, waren sie geborgen, sobald sie sich aber daraus entfernten, um sich nach ihren Angelegenheiten umzusehen, lauerten Wallbrüder ihnen auf, schleppten sie zur Taufe und tödteten diejenigen unter unmenschlicher Mißhandlung, welche sich widersetzten (Ephraim aus Bonn das.). Den Kirchenfürsten des Rheins waren aber die aufrührerischen Kreuzzugspredigten des Mönchs Rudolph und das Gemetzel an den Juden widerwärtig, zumal dadurch überall Zwistigkeiten und Reibungen entstanden, und Rudolph das Volk geradezu zum Ungehorsam gegen Bischöfe aufforderte. Der Erzbischof von Mainz, Heinrich I. der zugleich Reichskanzler und Stellvertreter des Kaisers war, hatte einige vom Gesindel verfolgte Juden in sein Haus aufgenommen. Der irregeleitete Pöbel drang ein und ermordete sie vor seinen Augen. Da wandte sich der Erzbischof an die angesehenste Person der Christenheit damaliger Zeit, an Bernhard von Clairvaux, der noch mehr galt als der Papst. Er schilderte ihm die Gräuel, welche Rudolph in den Rheinlanden angestiftet und bat ihn, seine Autorität geltend zu machen. Bernhard, der Rudolphs Treiben verabscheute, ließ sich gleich zur Hilfe bereit finden. Er übersandte dem Erzbischof von Mainz ein Sendschreiben, das bestimmt war, öffentlich verlesen zu werden, worin er den Aufwiegler hart verdammte. Er nannte Rudolph einen ausgestoßenen Sohn der Kirche, der sein Kloster verlassen, der Regel untreu geworden, die Bischöfe verachte und Mord und Todtschlag der Juden wider die Absicht der Kirche einfältigen Christen predige. Die Juden sollen ganz besonders geschont werden. Die Kirche setze ihre Hoffnung darauf, daß sie einst sämmtlich bekehrt werden würden, daher habe sie ein besonderes Gebet am Charfreitag dazu eingesetzt. "Würde die Hoffnung der Kirche sich erfüllen, wenn die Juden sammt und sonders todtgeschlagen würden?" (St. Bernhardi epistolae No. 365.) Ein Schreiben in demselben Sinne erließ Bernhard auch an die Geistlichkeit und das Volk von Franken und Baiern, worin er sie nachdrücklich zur Schonung der Juden ermahnte. Indessen machte Bernhards Sendschreiben keinen Eindruck auf Rudolph und die verführte Menge, sie waren auf Niedermetzelung der Juden versessen und lauerten ihnen überall auf. Der Abt von Clairvaux fand es daher nöthig, persönlich vom Gemetzel der Juden abzurathen. Als er daher eine Reise nach Deutschland machte, um den Kaiser Konrad zur Betheiligung am Kreuzzuge zu bewegen, hielt er sich in den rheinischen Städten auf, um Rudolphs teuflischem Werke entgegen zu arbeiten. Er traf ihn in Mainz, lud ihn vor sich, strafte ihn mit harten Worten und bewog ihn seine Judenmordpredigten einzustellen und ins Kloster zurückzukehren. Das verblendete Volk murrte aber über Bernhards Verfahren, und wenn ihn der Geruch der Heiligkeit nicht geschützt hätte, so hätte das Volk sich an ihm vergriffen (Otto von Freisingen a. a. D. c. 39.). Rudolph verschwand vom öffentlichen Schauplatz, aber der von ihm ausgestreute giftige Samen ging für die Juden verderblich auf. Je mehr sich das Volk durch Bernhards Predigten für den Kreuzzug begeisterte, desto mehr müthete es gegen die Juden.
NEANDER, August (*Professor): Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche, Fünfter Band – erste Abtheilung (Hamburg, 1841)
(S. 94) Als der Abt Bernhard von Clairvaux die Völker zur Unternehmung des zweiten Kreuzzuges anfeuerte, und im J. 1146 deshalb ein Schreiben an die Deutschen (Ostfranken) erließ, warnte er sie zugleich vor dem Einflusse der Schwärmer, welche sich für Boten des Herrn ausgäben und den Fanatismus des Volkes entflammen würden; er forderte die Deutschen auf, nach der Vorschrift des Apostels Paulus nicht jedem Geiste zu trauen. Er sprach gegen den falschen Eifer ohne Erkenntniß, der sie antreiben könnte, die Juden zu morden, welche man nicht einmal aus dem Lande treiben sollte. Er erkennt den Eifer für die Sache Gottes bei ihnen an, aber fordert, daß demselben auch die rechte Erkenntniß zur Seite gehe (Ep. 363. Audivimus et gaudemus, ut in vobis ferveat zelus Dei, sed oportet omnino temperamentum scientiae non deesse.). "Die Juden – sagt er – seyen unter allen Völkern zerstreut, als lebendige Denkmäler des Leidens Christi und des göttlichen Gerichts; aber es sey ihre einstige allgemeine Bekehrung verheißen. Röm. 11,26. Wo auch keine Juden wären, seyen die Wucher treibenden Christen, wenn sie anders Christen und nicht vielmehr getaufte Juden zu nennen wären, ärgere Juden. Wie könnte doch die Verheißung von der einstigen Bekehrung der Juden erfüllt werden, wenn sie ganz vertilgt würden?"
(S. 95) Es war in den Rheingegenden damals ein wüthender Schwärmer, der Mönch Radulf (Rudolph), aufgetreten, der, für einen Gott berufenen Propheten sich ausgebend, mit dem Kreuze zugleich Judenmord predigte. Tausende aus Köln, Mainz, Worms, Speier, Straßburg, welche zum Kreuzzuge sich versammelten, kehrten zuerst ihre Schwerdter gegen die wehrlosen Juden, und es wurde viel Blut vergossen (Die Leiden der Juden sind nach der Erzählung eines deutschen Juden, der als dreizehnjähriger Knabe Zeuge dieses Blutbades seiner Volks- und Glaubensgenossen war, in einer jüdischen Chronik in hebräischer Sprache von Jehoschua Ben Meir aus dem sechszehnten Jahrhundert geschildert worden. S. Wilkesn`s Geschichte der Kreuzzüge, dritter Theil, erste Abtheil., Beilage I. In dieser Erzählung wird auch Bernhard als Retter der Juden, ohne den Keiner in diesen Gegenden würde entronnen seyn, gepriesen und zu dessen Lobe gesagt: "er habe kein Lösegeld von der Juden genommen, denn er habe von Herzen Gutes für Israel geredet."). Rudolph ließ sich in seinem vermeinten göttlichen Berufe durch kein Ansehn seiner kirchlichen Vorgesetzten zurückhalten (S. Otto Frising. hist. Frideric. I., I. II. c, 37.). Der Erzbischof Heinrich von Mainz, der selbst gegen den Einfluß des Schwärmers nichts ausrichten konnte, suchte deshalb Hülfe bei dem französischen Abte, dessen Gewalt über die Gemüther er kannte. Bernhard erklärte sich in seiner Antwort (Ep. 365.) sehr stark gegen jenen Mönch, er tadelte an demselben dreierlei: daß er sich unberufen zum Prediger aufwerfe, daß er das Ansehn der Bischöfe verachte und daß er den Mord gutheiße. Dies nannte er eine teuflische Lehre. "Siegt nicht – sagte er – die Kirche in reicherem Maaße über die Juden, indem sie dieselben täglich von ihren Irrthümern überführt und sie bekehrt, als wenn sie dieselben alle auf einmal mit dem Schwerdte vertilgt?" Er beruft sich auf das allgemeine Kirchengebet für die Bekehrung der Juden, mit welchen ein solches Verfahren in Widerspruch stehe. Erst als Bernhard selbst nach Deutschland kam, konnte es ihm durch seine persönliche unwiderstehliche Einwürkung gelingen, die Gewalt des Fanatismus zu besiegen.
[38] RATISBONNE, Abbé Marie Theodor: Geschichte des heiligen Bernhard, Erster Theil (München, 1845)
(S. 51-52) Vor seiner Geburt ereignete sich ein merkwürdiger Umstand. Elisabeth hatte während ihrer Schwangerschaft einen Traum, der sie lebhaft beunruhigte; sie sah in ihrem Leibe einen weißen-Hund, der nicht abließ mit unermüdlichem Gebell. "Unruhig und ganz zitternd", sagt ein gleichzeitiger Biograph, "fragte Bernhards Mutter einen sehr tugendhaften Mann um Rath, der sogleich von dem Prophetengeiste Davids erfüllt ward, als dieser über die heiligen Prediger zu Gott sprach: Die Zunge deiner Hunde werden gegen deine Feinde bellen. Und er antwortete ihr auf der Stelle: Fürchtet Nichts; Ihr werdet Mutter eines Kindes werden, das wie ein sehr treuer Hund das Haus des Herrn bewachen und gegen die Feinde des Glaubens laut bellen wird; denn er wird ein vortrefflicher Prediger werden und mit seiner heilsamen Zunge die Wunder einer großen Anzahl Seelen heilen." (Guill., Vita et Res. Gest: lib. I. cap. 1.)
OTT, Georg: Legende von den lieben Heiligen Gottes (Regensburg, 1858)
(S. 1450) Seine Mutter sah vor seiner Geburt im Traume einen weißen Hund in ihrem Leibe, der unabläßig bellte. Erschreckt hierüber fragte sie einen tugendhaften Mann um Rath, der sogleich, wie vom heiligen Geiste erleuchtet, ausrief: "Seid ohne Sorgen, denn ihr werdet die Mutter eines Kindes werden, das wie ein treuer Hund das Haus des Herrn bewachen und gegen die Feinde des Glaubens laut bellen wird. Er wird ein vortrefflicher Prediger werden und mit seiner heilsamen Zunge die Wunden einer großen Anzahl Seelen heilen."
[39] AMMON, Christoph Friedrich von (*Professor): Die Geschichte des Lebens Jesu mit steter Rücksicht auf die vorhandenen Quellen, Erster Band (Leipzig, 1842)
(S. 94) Als es (*Maria) zehn Jahre alt war, erschien dem Priester ein Engel und sprach: Zacharias, rufe alle Witwer Israels durch Herolde mit Posaunenschall auf, mit einem Stabe zu erscheinen. Da kam auch Joseph mit seinen Stäben und reichte sie dem Priester; als er ihm den letzten gab, flog eine Taube aus ihm hervor uns setzte sich auf Josephs Haupt. Das ist das Zeichen, sprach der Priester, dir ist die Jungfrau des Herrn zur Aufsicht anvertraut. Das vermag ich nicht, erwiederte Joseph: ich bin alt, habe söhne, sie ist ein junges Mädchen, ich könnte ein Spott in Israel werden. Als aber der Hohepriester darauf bestand, sprach er: so nehme ich dich denn, Maria, aus dem Tempel und werde dich zu Hause lassen, wenn ich meiner Zimmerarbeit nachgehe; der Herr behüte dich! Bald darauf war sie mit der Verfertigung eines purpuren Vorhanges im Tempel beschäftigt, als auch ihr ein Engel erschien und ihr die Empfängniß des göttlichen Sohnes verkündigte, worüber sie auf mancherlei Gedanken verfiel.
[40] EBERS, Carl Friedrich: Sarsena oder der vollkommene Baumeister, enthaltend die Geschichte und Entstehung des Freimaurerordens (5816 – 1816)
(S. 22) Den Orden der Tempelherren halten die mehrsten und hellsehendsten Köpfe für die Mutter der Freimaurerei, und es gab bekanntlich ganze Branchen der Freimaurerei, die sogar mit Wiederherstellung des Tempelherren-Ordens bemüht waren. Und noch ehe man von der strikten Observanz wußte, die die Herstellung des T. H. O. früher zu ihrem höchsten Geheimnisse machte, lehrte das Johnsonsche und mehrere Systeme diese Abstammung. Betrachte man genau die Aehnlichkeit zwischen den Gebräuchen heider Orden, und man wird finden, daß die Receptions- und andere Ceremonien des Freimaurerordens geradezu auf die Geschichte des T. H. O. deuten, daß es als bestimmt angenommen werden kann: die Maurerei bewahre in ihrem Schoose die Geheimnisse der Tempelherren und pflanzte sie fort. Die Schottischen Grade sind denen des T. H. O. beinahe ganz gleich.
(S. 23-24) Jacob Bernhard Molai wurde den 11ten März 1313 lebendig verbrannt. Das Grab des Freimaurermeister deutet darauf hin, und die Erkennungsworte der drei Johannesgrade fangen mit I. B. M. an. Die Tempelherren wurden mit einem Stricke um den Hals zur Aufnahme ins Kapitel geführt. Die Aufnahme der Schotten geschah in einigen Freimaurer-Systemen auf dieselbe Weise. Der T. H. O. entstanden im Oriente nahe an Salomons Tempel. Auch die Freimaurer reisen von Osten nach Westen und sollen diesen Tempel wieder aufbauen. In der Zeit nun, da der T. H. O. unter Papst Clemenz V. und König Philipp dem Schönen verfolgt wurde, flohen Aumont und 7 andere Ritter als Maurer verkleidet nach Schottland, und trieben daselbst, um nicht als Tempelherren erkannt zu werden, das Maurerhandwerk. – Das Schottische Meister heißt Notuma, das Anagramm von Aumont. Seit dieser Zeit sagen viele, und es ist sehr wahrscheinlich, heiße der Orden der Freimaurer-Orden. Sie entgingen den Nachstellungen der Tyrannen und waren daher frei. Stark sagt: >>Der Orden der Freimaurer erkenne Britannien für sein nächstes Vaterland, wenn man gleich sagen könne, es sey von Frankreich dahin gebracht worden.<< Unter maurerischer Hülle pflanzten die Tempelherren hier ihren Orden fort, behielten die alten geheimen Hieroglyphen, die auf das Innere Bezug hatten, bei, und setzten die maurerischen hinzu, um die Geschichte des Ordens zu bezeichnen. In Britannien also setzten die T. H. unter Maurerhülle ihren Orden insgeheim fort und erhielten ihre Geheimnisse der Nachkommenschaft. Wie nun der Orden sich in England ausgebreitet, ob er zu Zusammenkünften der königlich-Gesinnten nach Karl I. Tod im Jahre 1649 Anlaß gegeben; - wie der Orden zur Zunft geworden, sich nachher in verschiedene Systeme und Branchen vertheilt, darüber läßt sich mit Gewißheit nichts sagen. Aber wiederum sehr wahrscheinlich wird es, daß Cromwell nach des Königs Tode den Orden zu seinem Zwecke benutzte; dieser also, wie oben gesagt, als Wiederhersteller zu betrachten ist. –
Capitain Smith sagt: >>Das Geheimniß der Freimaurer findet seinen Aufschluß in der Geschichte des Ordens der Tempelherren, der zur Zeit der Kreuzzüge bei den europäischen Völkern so berühmt war. Ihre geheimnißvollen Allegorien stellen die Verfolgungen unter Clemens V. und Philipp dem Schönen vor; wie auch ferner den Sturz des besagten Ordens, und den schrecklichen Tod des unschuldigen Großmeisters. Es ist ferner noch bekannt die Geschichte der geheimen Institution einiger Ritter des Ordens, die aus seinem Untergange entkamen, um seine ihm durch Gewalt geraubte Rechte auf ewige Zeiten sich vorzubehalten, und um seine wahre Form unter dem Schatten eines Geheimnisses zu verbergen, bis auf günstigere Zeiten, die ihnen erlauben möchten, den Schleier zu zerreissen und wieder öffentlich hervorzutreten. Man nahm den Namen Maurer an, weil Aumont und sieben Ritter, um den Gemorde zu entfliehen, als Maurer gekleidet, nach Schottland flohen, und daselbst das Maurer-Handwerk trieben, um nicht erkannt zu werden.
(S. 25) Die Freimaurer sollen den Tempel Salomonis wieder aufbauen. Hierin liegt ein moralischer Sinn; der wahre Sinn aber ist, sie sollen den Tempelherren helfen ihren Orden wieder herstellen.
(S. 27) Dem sey aber wie ihm wolle, so erhellet aus diesen, in unsrer Freimaurer-Geschichte erzählten Factis so viel, daß der Freimaurer-Orden entweder unmittelbar von den alten Conservatoren des Ordens der Tempelherren abstamme, oder, daß ihre Nachkommen unsre Constitutionen abgefaßt haben.
[41] LENNHOFF, Eugen; POSNER, Oskar; BINDER, Dieter A.: Internationales Freimaurer Lexikon (1932/2000, München) ISBN 3776621613
(S. 433) Jehovah. Der sogenannte unausprechliche Name Gottes, daher in freimaurerischen Ritual und Gesängen wiederholt für Gott. In einzelnen Hochgraden auch als heiliges Wort.
